Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Irodalmunk elnyelő és összecsúszó zajtalansága

Az 1968-as és 1969-es Új Symposionokat olvasom újra. A nagy (irodalmi) vitákat a mesterséges kategorizálásról (lásd Podolszki József), a jugoszláviai magyar irodalom jellemrajzáról (lásd Hornyik Miklós), a kritikáról és az akcióban levő szóról (lásd Gerold László, Bányai János, Végel László, Bori Imre, Bosnyák István, Bálint István, Vajda Gábor, Burány Nándor stb.), könyvkiadásunkról (lásd Utasi Csaba), szellemi életünkről (lásd Sinkovits Péter), a regénypályázatokról (lásd. . . . . . . . .) stb.

Azt olvasom a zajtalanságban, ami zajos volt.

Irodalmi helyzet nyilvánvalóan most is van. Elég válságos, szakadatlan sopánkodásra okot adó, irodalmi zajtalanságra ítélt(etett) helyzet, amely időnként azért hangot ad. A szó most az aggodalmaskodás akcióját éli, a szálak és az időrétegek alaposan összegabalyodtak benne. De igazán nem is látható át minden, mert a horizontok valamiképpen egymásra csúsztak, és nem könnyű bármilyen helyzetről, kategorizálásról vagy távlatról beszélni, legfeljebb az elmúlás helyzetéről vagy bizonyos törésvonalakról beszél(get)ünk mostanában. Valami névtelenség is adott, meg persze a babitsi értelemben vett magányosok helyzete, azoké az alkotóké, akik többnyire ellenállnának a „kornak”. Itt tehát újra a nézőpont jut szerephez, manapság pedig a válság-nézőpont vírusszerűen terjed. Az olvasó néha rácsodálkozik egy-egy kiemelkedő, csendesen akcióba lépő írói szólamra.

Három-négy évvel ezelőtt a világ irodalmárait az ezredforduló foglalkoztatta, aztán megállapodtak abban, hogy a század-, illetve ezredforduló nem okvetlenül korszakhatár, noha valami kifáradásszerű közérzet és az ehhez kapcsolódó várakozó attitűd természetesen mindig jelen van. Ezt azonban már Nemes Nagy Ágnes kifejtette Csokonai magánya kapcsán, meg Kosztolányi is a Pacsirta epizódfiguráinak szemszögéből, meg Günter Grass az ő évszázada vonatkozásában.

A válsághangulat, a jövő század regényének megkérdőjelezése fokozottan érintette a mi régiónkat, ahol a háború következtében az írók és az olvasók egy része életteret cserélt, migránssá/emigránssá vált. Amikor tehát a Közép-Európa-kutatás átalakulóban van, és a migráns átváltozásáról, az Európa-áruház turkálóiról, az élősködő kultúráról, a globalizáció folyamatáról és a továbblépésről tanulmányok vagy esszék születnek, akkor a mi régiónk újra az emigráns magyar írók helyzetét, ambivalens státusát vitatja. Ez azonban elsősorban az irodalomtörténészek és a megmaradt kritikusok dilemmája, akik a behelyezés hagyományos kánoni gondjaival foglalkoznak. Az olvasó tudatában könnyebben megy végbe az integrálódás (főként, ha olyan szerencsés helyzetben van, hogy egyáltalán olvashat, illetve hogy hozzájuthat a könyvekhez), egyébként a könyvkiadás átjárhatósága is megvalósíthatóvá vált. Ma már az itt élő író is gyakran publikál Magyarországon.

A mi mai emigráns írónk elsősorban az anyanyelvi közegbe emigrált, pozíciója tehát eltér a Márai- vagy Kundera-féle klasszikus emigránsétól, viszont a regionális/lokális tudat és emlékezet, a sziget-perspektíva továbbra is meghatározza munkásságát. A szülőföld jelen valóságából, spektrumából (ennek tanúi vagyunk most!) az anyaországba vagy más térbe költöző alkotó lassan, fokozatosan eltávolodik az itt-től, és a szülőföld-, valamint a magánmitológia sajátos módon széttagolt változatait, sokszor a referencialitás illúzióját már az ott-ba integrálja, vagy éppen a történelmi téma/regény, esetleg az emlékező attitűd felé fordul, ahogy ezt például Gion Nándor tette. A hazatapogatózók nézőpontja semmiképpen sem elhanyagolható nézőpont. Az írói (el)vándorlás, a társadalmi mobilitás és az integrálódás kérdéseivel számolnia kell a mai magyar irodalomtudománynak, sőt az elvándorolt írók szociológiai, szociográfiai szempontú kutatása ugyancsak hasznos lehet. Ma már ez a vita is elcsitulóban van, az elmenők státusának és emlékező beszédmódjának kérdése egyre inkább háttérbe szorul, egyre kevésbé foglalkoztatja az itthon maradó irodalmárokat/olvasókat/irodalombúvárokat. Némely elkerült/elmenekült írónk más jellegű írásokat közöl a magyarországi folyóiratokban, mint itthon, és ez a kétszólamúság is természetes, mert az olvasó megszólítására törekszik.

A jelenleg konstatált válság a rendkívül lassú társadalmi-kulturális átalakulás válsága. Intézményeink, folyóirataink, sokszor olvasói elvárásaink sem eléggé mobilis jellegűek, gyakran elavultak, izoláltak, zajtalanok, vagyis átváltozásra szorulnak, sőt megállapítható, hogy a regionális kanonizációs törekvés olykor szűk teret kínálhat az irodalmi gondolkodás mobilitásának. A fiatal irodalmárok, kísérletező művészek, próbálkozók, egyetemi hallgatók többnyire nem is kívánnak élni az irányított lehetőségek polarizált változataival, nem kívánnak eleget tenni az "elvárásoknak", inkább az egyéni kivonulás, a szétszórt, kis, elhatárolt közösségekben való odú-tevékenység vagy a hrabali zajos magány mellett döntenek, sokszor még arra sem tartanak igényt, hogy tágabb körben megmutatkozzanak. Kánontöréssel, intézményesítéssel, tradicionális vitakérdésekkel nem foglalkoznak. Pedig szigetjelenségként léteznek ezek a szórványos, próbálkozó, önmegértésre törekvő, nem túl gyakran radikális, időnként ki-kifulladó, értékükben különböző, lokális dimenzióban vizsgálható aktivitások. A kommunikációs szakadék nagyobb, mint bármikor. Nem egyszerű nemzedéki ellentét ez, hanem kommunikációhiány, az alkotó (barkácsoló?... a David Riesman-i értelemben is azok!) fiatalok többségét már egyre inkább hasonló lét- és megélhetési, túlélési, kitörési vagy elméleti kérdések foglalkoztatják, mint amilyenek a nyugat-európai vagy az átalakulóban lévő kelet-közép-európai társadalmak ifjúságát. Leomlott a fal az ún. magas és populáris irodalom között, a világháló lerombolta a hagyományos szöveghierarchiát és a linearitás elvét, új mércéket teremtett, a mai fiatalság irodalmi optikája eltávolodott a hagyományos értelemben vett regionális szemponttól, a tradíciótól irányított egyén világképétől, messze került az iskolai irodalomtanítástól (itt most nem csak az elavult és ideológiával terhelt tantervekre gondolok), az irodalmi gondolkodás kritériumaitól, egyáltalán a konvencionális életviteltől. A média és a világháló által az irodalmi integrálódás, az interdiszciplinaritás, a hipertext jelentősége ugyanis vitathatatlan. Mindezt bírálható, lehet vele vitatkozni, lehet szabályokat és olvasmányokat kötelezővé tenni, lehet az élősködő kultúráról és a nevelés csődjéről elméleteket gyártani, de a kitágított, nyitó, más szempontú kommunikáció elengedhetetlen. Ennek meglétéhez két pólus szükségeltetik, nálunk pedig a szakadék mélyül. A kommunikáció elmozdulása sem elhanyagolható szempont, a kódrendszer ennélfogva eltérővé vált.

Én nem látom esélytelennek az ifjúság tevékenységét, sem a velük folytatott kommunikációt, amelyet a fiatal író, az olvasó a legtöbb esetben igényelne is. Túlzottan sok a múlttal és a múltról folytatott dialógus, jóllehet át kell értékelni sok mindent, ám szabad tér, továbblépő tér alig marad. Mindez nem zárja ki a lokalicitás jelentőségét, amely persze sokféleképpen interpretálható.

A dilettantizmus és a provincializmus veszélye (főként a jelenlegi átmeneti állapotban) a fiatalok megszólalása esetében is fennáll, de arra tekintettel kell lennie mindenkinek, hogy a kategóriák átértékelődnek. Minden új, egyéni hangra, szabad szólamra reflektálni kellene. Csak a polifóniából, a szabad térből, a tág horizontból alakulhat ki távlatos, új érték, amely valószínűleg eltér a konvencionális elvárásoktól. Ma nem lehet oly módon beszélni a helyi színekről vagy a falufóniáról, ahogy Szenteleky idején vagy a hatvanas, hetvenes években tették. A mozgóképkultúrán felnövekvő új nemzedéket közel lehet hozni az irodalomhoz, sőt a regionális keretekhez is, itt a dialóguson alapuló színvonalas oktatásnak, az interaktív egyetemi képzésnek, illetve a vitára is lehetőséget adó, sőt sarkalló folyóiratoknak, igényes kritikai megnyilatkozásoknak lehetne nagy szerepük. A polarizált irodalmi nézőpontok ugyan mostanában is működnek, mert a szekértábortöredékek és a magányos vitázók léteznek, de igazi dialógusakció ritkán alakul ki, legfeljebb személyes vagy néha személyeskedő monológ. Kritikai életről sem igazán beszélhetünk (ilyen szempontból különösen aktuális az említett Új Symposion-számok újraolvasása), inkább elemző recenziókról vagy irodalmi tanulmányokról, néha újszerűen ható esszéisztikus megközelítésekről, amelyeket viszont csak a szűk szakma követ. Kultúra és irodalom kapcsolatának megítélése szintén fogas kérdés, a fiatal alkotók szempontjából többnyire összefonódik a kettő. Õk tudatosan futnak ki a szövegkeretből, az interdiszciplináris tendencia erősödik. A kultúrával kapcsolatban igazat adhatunk Camus-nek, valóban a véletlen attribútuma fűződik hozzá, jó és rossz egyaránt fogyasztható. Az igényes kínálat és a mércefelállítás azonban pillanatnyilag még zajtalanabb, mint a háborús, nacionalista mítoszt gyártó állam időszakában, illetve ennek elmúltakor, amikor aktív sziget-tettek valósultak meg.

De mi is jellemzi az elmúlt évek itteni irodalmát? A veszélyhelyzet, a mulandóság megerősítette a régióhoz való ragaszkodást, helyi és magánmítosz, valamint regionalitás összefüggését. Nem véletlen például a néprajztudomány felfejlődése, a helytörténeti szövegek, az emlékiratok, naplók elszaporodása. Az elmúlt évben sokat foglalkoztam a szociográfiai szempont és a mitológia egybefonódásával. A szerzők legtöbbször egyértelműen a merőleges mozgáspályát választották, a mitológiai és vallási mozzanatok felerősödtek, az ima, a fohász műfajként is jelen van a szülőföld vonatkozásában, sőt Németh István Biztató című versszövege a ráolvasásszerű biztatót alkalmi műfajjá emeli. A mítoszból való kiszakadás általában mítoszkeresést eredményez, a mítoszból kiszakadó egyén tehát mítoszt teremt. Az írók többnyire az emlékek, a szülőföldhöz és a családi mikroközösségekhez fonódó emléktöredékek között bolyongnak, amelyek a jelenvalót és a nagy álmokat is összeroppanthatják. Az idő szinte térré változik át, illetve sűrűsödik össze, csak az nyújthat valamiféle megváltást, ami a szenvedés kiindulópontja is. Ez pedig a szülőföld és a magyarság maradásának helyzetfeltárása. Folytatódik tehát a vita az irodalom, illetve a szerzői magatartás funkciójáról, az itt élő íróval kapcsolatos erkölcsi és egyéb elvárásokról, illetve tevékenységének tér- és időbeli távlatból való megítéléséről. A válságtudat és a mulandóság közérzete erősebb a pezsdülésképzetnél. A letűnt, pontosabban letűnőben lévő ideológia ugyancsak jelentős mozzanat. Érdekes, hogy a közelmúltban éppen a lokális lírai versek, illetve az epikus mozzanatokat tartalmazó lokális versek szaporodtak meg. A szűk tér a lírai én vonatkozásában a legbiztonságosabb táptalaj, ugyanakkor az anyaországi lírára is olyannyira jellemző parodisztikuskus hozzáállást, nyelvjátékot is többen képviselik, noha a szövegköziség és az irónia a lokális lírai versek dimenziójában is erős. A változástudat beszéde az epikával áll kapcsolatban, ezért emelhető ki az újabb lírai versekben egyre gyakoribb, egyre erősödő epikus mozzanat. Az esszé, az esszéisztikus tanulmány ugyancsak egyéni, dinamikus nézőpontú beszédmód.

Az európaiság és az info-telematikus társadalom korában még nem tűnik el a nemzeti és a lokális hagyomány/emlékezet szerepe, ám az igaz, hogy a kategóriák átértékelődnek, viszont a művészetekben jelen van, jelen is lesz a nemzeti/megtartó hagyománnyal folytatott dialógus. A hagyományhoz való viszony a regionális nyitással természetesen átértékelődik, de ez nem jelenti a vele való szakítást. Hasonló folyamat játszódik le, mint a mai európai építészetben, amely a modernitás nézőpontjából menti át az egyedit, a regionális értéket.

Hogy milyen lesz a jövő vajdasági irodalma, az attól is függ, hogy lesznek-e, maradnak-e itt rábeszélő írók (lásd Márai Sándor), akik az irodalomtól már-már elfordulni akaró vagy elfordult olvasót rábeszélik az odafigyelésre. Mert a fogékony, az írót írásra rábeszélő publikum, a szépirodalmat befogadó olvasó is hiányzik, aki igényelné a felpezsdülést, a saját létével, identitásának megértésével összefüggő elmélyült odafigyelést. Az irodalmi beszédtettek ösztönzésére, az új, esszészerű véleménykifejtésre, a nyitásra, a szabad térre pedig szükség van, mert egyébként félő, hogy a lassan átalakulható irodalmi-szellemi-kulturális élet és az újabb szenzibilitás távlata megkérdőjelezhető. Olyan lehetne ez, mint Tóth Árpád Ara-Szir királyának esete, tudniillik a király kigyógyult királyi betegségéből, de megszűnt király lenni, és rövidesen őt taposták agyon a mongol kán modern felszerelésű harci elefántjai.

Én bízom a más szempontú, a modern felszerelést is igénybe vevő gyógyulásban, noha pillanatnyilag nehéz a távlatlátás. . . Nehéz azért is, mert a kommunikáció változásai, az interdiszciplináris, átjárható vonatkozások már az irodalom kategóriáját is tágítják. Aki rajong a zenéért vagy az olvasásért, azt izgatják a biológia eredményei is, és a Heidegger-kutató a számítógépes programozóval együtt új eredményeket hozhat létre. Egyértelmű, hogy másként látja a világot, aki gyermekkorától beszél idegen nyelveket, mint aki csak felnőttként tud gagyogni, ki- és betekinteni stb. Mindez az irodalom jövőjével függ össze. A szétdaraboltságot követően a tudományban is az integráltság van jelen.

Nálunk, a mi irodalmi gondolkodásunkban megvan a polarizáció, valamint az egymásra csúszás is. A nyitás, a kilátás vágya, igénye, „az órák házának” újraértelmezése, valamint az író/olvasó/kutató erkölcsi aggodalma, imája a szülőföldön maradókért nem zárják ki egymást, nem is szabad mesterségesen szétválasztani. Azt a kérdést pedig, hogy van-e egyáltalán vajdasági/délvidéki irodalom, nem választhatjuk el attól az állandó dilemmától, hogy van-e ebben a régióban az irodalomnak olvasója, mert elég harsány a zajtalanság.