Jódal Kálmán: Etil-vanillin

Zselékockába dobozolt alkonykrém

„Van még ideje bőven. Az ágytámlának dől, és felhajtja whiskyjét. Gúnyos mosollyal az arcán leguggol, és a poharat a mosdókagyló alatt heverő, felismerhetetlenségig összevert férfi szeméhez szorítja.
Semmi baj – biztatja, és megpaskolja a halott arcát –, menni fog ez, menni fog…”

Ernst Brunner: A müezzin

Mint valami eleven kihívás halad az út közepén.”
„A seb veszélytelen, csak piszok ne kerüljön bele, és el ne gennyesedjen.”

Elfiede Jelinek: A zongoratanárnő

Silver Surfer aznap megfojtotta a nőt.
Még alkonypír előtt, „a nyúlós vattacukor-köd jó szövetséges”, hajtogatta magában gépiesen.
                Rohadtul sajnálta a dolgot. Az a szerencsétlen asszony valóban mindent megtett, még magyarul is megtanult, hogy a bőre alá bújjon. Csakhogy olyasmit akart, ami S. S. valóság-krokijában az elviselhetetlenség és a kivitelezhetetlenség kategóriájába tartozott. Hosszú távú, stabil, bizalmas, emotív-szexuális kapcsolatot.
                Silver Surfer csak lassan, és nehezen kapcsolt. Hagyta, hogy a nő udvaroljon neki, apró, de nehezen beszerezhető ajándékokkal lepje meg, elnézze minden rigolyáját, és mindig, mindenhol a nő fizessen.
                Hiba volt, hogy hagyta. Silver Surfer nehezen kapcsolt.
                Amikor azonban a nő egyre gyakrabban és egyre hisztisebben kezdte felhánytorgatni, hogy „Mennyi mindent tettem érted, te pedig…”, akkor már lehetetlen volt nem kapcsolnia. Semmi, abszolút semmi sincs ingyen. A kapuzárási pánikban vergődő nő azonban sehogyan sem akart lemondani a birtoklásáról. Hogy miért épp őt szemelte ki magának, és egyáltalán, mit zabált rajta annyira, hisz S. S. mindent megtett, hogy elriassza… nos, ezt már sosem tudja meg.
                „Muszáj volt.” S.S. fázósan megborzongott a ragacsos ködben. „Valóban muszáj.”
                A puccs óta (S.S. már el is felejtette, mikor volt) a törvények rég dekonstruktívvá formálódtak.A Forradalmi Tanács bárkit, bármilyen megindokolás nélkül máglyán elégethetett a Szabadság Téren, ugyanakkor ezzel párhuzamosan, ha ügyes volt és eléggé szemfüles, más is időnként megsüthette a maga bizarr kis pecsenyéjét. Az egész egy kicsit olyan volt, mint egy ismeretlen szabályú veszélyes, de élvezetes társasjáték. S. S. posztgótikus káoszelmélet-monopolynak becézte mindazt, ami körülvette, annak boldogító tudatában, hogy nemcsak neki, de senkinek sincs kulcsa hozzá.
                Igaz, Pol Pot Autonóm Körzet székvárosának lakosai, amióta baráti segélynyújtással felszabadították őket önmaguktól, gyorsfagyasztottan pislogtak, mint béka a kocsonyában, vagy az imént említett, humócskázással kombinált Szabad a gazdát játszottak bárkivel, saját magukkal is. Így S.S. nyugodt lehetett: abból a lepusztult, a Kliszán kushadó lakótömbből, ahol a nőt megfojtotta, biztosan senki sem jelenti föl.
                „A lakását azonban, no, azt holtbiztosan kirámolják.” Silver Surfer hümmögve kalapját mélyen a szemére húzta, és rágyújtott egy Lucky Stricke-ra.
                Feszült volt. Már régtől fogva le-föl sétált valami olyasmiben, amiről jól tudta: a várost megülő alkonyi ködnél is rosszabb. Ha az a valami jobban megszorongatta, akkor baszni, és/vagy vásárolni szokott.
                Bal zsebében kitapogatta a nőtől elemelt készpénz egy részét, valamint nyugtalanul ágaskodó, húszcentis férfiasságát.
               – Sajnálom – mormogta maga elé. c Muszáj volt.
                Hirtelen ötlettől vezérelve felhívta Miront, a halottakkal kommunikáló csőtáncos médiumot, de a Nokiája „A hívott szám pillanatnyilag elérhetetlen. Kérjük, próbálkozzon később„varázsmantrát duruzsolta a fülébe.
                S. S.-t megnyugtatta a jól ismert közhelyek otthonos biztonsága. Megcsókolta a mobilját és elmélázott. Igen… Talán a Nokiája iránt még érez valamit.
                „Meggyászollak, fickó, ha végleg lefaszulsz, és le kell, hogy cseréljelek. Nem adnálak senkinek.” Megsimogatta a kis szerkentyűt, és visszadugta zakójának belső zsebébe.
                Kedves mosollyal fizetett az autóbuszban.
                A sofőr szeme, mialatt kezébe nyomta a jegyet és a visszajáró pénzt, zölden villant.
                Silver Surfer nem értette. Aztán kapcsolt: a középső ajtó előtt három tinédzser egy S. S.-sel megegyező korú űrgammát csépelt baseball-ütőkkel.
                „Inkább főbe lőnék. Tisztább munka. Ha rólam lenne szó, végképp.” mosolygott magában S. S., de bölcsen hallgatott, akárcsak a többiek. Szorult beléje annyi empátia, hogy tudja, ezeknek a kölyköknek nem a gyilkolászat a céljuk. Ezeknek fájdalom kell. Más fájdalma. Minél töményebben. Semmi egyéb.
                „Akkor már inkább simán lőjenek főbe.” Igen, ezt a vágyát már rég nehéz volt elnyomnia. Makacsul vissza-visszatért, mint egy hazajáró lélek, hiába tuszkolta vissza újra és újra tudatalattija valamelyik távoli hodályába. De a baseball-ütős, duplatalpú bakancsos rugdosás nem tartozott a vágyképei közé. Tényleg nem.
                Vagy mégis?
                Á, nem.
                Senki sem szállt le egyik állomáson sem, mintha mindenki odafagyott volna az üléséhez, és senkinek sem lenne sietős.
                Silver Surfer mindenképpen meg akarta venni a múltkor kiszemelt fehér alapon fekete antik kariatidás művészpólót, és már csak két állomás maradt a bevásárlóközpontig, ahol a múltkor véletlenül rálelt, s egyből tudta: szenvedélyesen kívánja. Vagyis mindenképp le kell szállnia. Nyirkos lett a tenyere.
                Az ábra világos volt: ezek nem lövik csak úgy le, ezek lehet, hogy felkoncolják. Hosszan, élvezettel.
                Ugyanakkor semmiképpen sem akart lemondani arról az art-trikóról. Egyszerűen rémisztő, ostoba képtelenségnek tűnt, hogy nélkülözze.
                A középső ajtó felé igyekezett. A három pattanásos képű persze megállította és taszigálni kezdte.
                – Hová, hová, Humphrey Bogart?
                – Az ilyeneknek szívesen besózzuk a husikáját.
                – Te geci, tán csak nem sietsz?
                S. S.-nek ezúttal is, mint vészhelyzetben gyakran, beindult a szokásos védekező mechanizmusa. Úgy érezte, ez nem vele történik. Kilépett önmagából, és lebegve nézett le az idegenekre, köztük lenti önmagára.
                Így pompásan megoldotta a dolgot.
                Rezzenéstelen arccal tűrte, hogy taszigálják, majd a leginfantilisabb mosollyal megkérdezte, elég-e, ha lepisálja a földön fetrengő űrgammát. Aztán felnyerített:
                – Most beleztem ki az ex-mostohaanyámat. Még üdén gőzölög. Ugye, értitek: nekem mára ennyi hancúrozás elég.
                Kiengedték.

*

                – Kitűnően választott. Önnek valóban csalhatatlan az ízlése – mosolygott rá a butikban az egyik kortalan platinaszőkeség.
                Jól ismerték egymást, S. S. gyakorta felkereste őket, zömmel alkonyattájt, és sejtette, megtörténhet, hogy a szokásos szófordulatba ezúttal tényleg szorult némi ingyenes valóságtartalom. Hisz, noha sűrűn betért ebbe a butikba (ez volt az egyik kedvence ebben a bevásárlóközpontban), nem hagyta, hogy kedveskedéssel bármit rásózzanak, zömmel csak elbűvölő viszont-mosollyal turkált-nézelődött, de semmit sem vásárolt, egyedül akkor, ha valamire rápillantva azonnal nem érezte: igen, pontosan ilyesmit keresett.
                Aztán sorba vette a többi, általa kedvelt, különféle módon kreált/berendezett shopping-kapszulát, -csarnokot, -térszeletet.
                A vadonat-cuccokkal végül dugig telt, ízlésesen formatervezett reklámszatyrokkal kilépve a fotocellás, áttetsző ajtón a parkolóba S. S. úgy érezte, hullámzik, és keményre fagyva lakkozottan csillog.
                Mint egy elegáns, hanyag mozdulattal jégcsókba mártott, édesítőszerrel felturbózott, kéjesen villogó, vibráló, bizsergő, tetszhalott műanyag álorchidea.
                Igen, valami ilyesmi lehet a gyönyör banális magándefiníciója, suttogta magában.
                Azt is tudta, kell még valami plusz, a szokásos, apró hiányérzete üldözte.
                Ezért jött a homályos parkolóba.
                Hiába volt csípős hideg, az autók közt lépegetve lehántotta magáról a régi göncöket, felvette a legkívánatosabb új art-pólóját, és csak a Martenseibe visszabújva hempergett az autókon, időnként belerúgva valamelyikbe, mint egy kamasz.
                Szürke kabátos, brillantinnal lenyalt hajú lény lépett ki a félhomályból, üvegnyakkal a kezében. Azt sziszegte S. S.-nek, szemét alak, akarattal provokáltál, te vagy a hibás. Silver Surfer letépte magáról a fehér alapon fekete kariatidás pólót, és annyit mondott: szánts végig rajtam azzal a kibaszott üvegnyakkal, vágd el a torkom, torzíts el, torzíts el, kérlek, te nyomorult állat!
                Az ismeretlen, elmosódó körvonalú jelenség elhajította az üvegnyakat, beverte az egyik Mazda ablakát, majd tompán, a harákolás és a nyögés fesztávján morogva teátrális mozdulatokkal Silver Surfer nyakszirtjébe vájta a fogait, s azt suttogta, édes, édes, szeretlek.
                S. S. egy darabig hagyta, hadd szipatolja a gyönyörszörny  piros, langyos testnedvét, majd ellökte magától, pedig az ismeretlen sokkal erősebb volt nála, akár össze is roncsolhatta volna, mégis lehuppant a betonra, mintha újrahasznosított rágógumiból lenne, nem köd-, jég- és vágyzúzalékból, ami jobb helyeken, menőbb demiurgoszoktól minimum elvárható.
                S. S. körmei szétnyíltak, miniatűr, sebesen forgó pengéknek adván helyet. Tucat-kiberpank szórakozás, de néha örül, hogy beépíttette.
                Már az autóbuszban is használhatta volna, de egy adag félelem bizonyos időközönként felpezsdíti. Persze nem szabad túladagoltatnia.
                „Dekonstruktív dark-monopoly... mi lehet a Fáradtolajszín Királynő következő lépése? Visszafelé kéne szaladnom teljes sebességgel, hogy hazaérjek?”
                A véresszájú, elmosódó kontúrú lény értetlenül bámulta, ahogy S. S.  tempósan felöltözik és eltűnik a ragacsos, fagyálló ködben.
                Hát akkor mi a faszt akarsz, kiabálta utána, mielőtt Silver Surfer mögött ismét összezárult a két műanyag ajtószelet.
                S. S. beszállt a króm-tükör „bélésű” liftbe.
                Lusta volt elmagyarázni ennek az ügyeletes Nosferatunak, hogy unja az egész szart.
                De a kérdése, az jó volt. A legsztereotipebben is kibaszottul találó. Nem lehetett előle állandóan kitérni. Persze azzal is tisztában volt, megválaszolni még kevésbé.
                Elmosolyodott.
                Zömmel töményebben, fogvacogtatóbban foglalkoztatták a tulajdon irracionális bugyrai, mint a sugárutakat feltépő, virágözönnel, éljenzéssel várt műanyag tankok lövései, vagy az észrevétlenül, kölcsönös rettegéssel hizlalt, lopakodva előbukkanó, puha fenyegetésbe csomagolt, lebegő, toxikus szomjúhozás.
                – A hosszú alkony jó szövetséges – hajtogatta gépiesen. – Muszáj volt. Valóban muszáj volt. Még az alkonypír előtt.
                Vércsatakos fogait összeszorítva karmait vérző nyaki ütőerére tapasztotta.  
                A tömött, diszkrét glamourt sugalló reklámszatyrokat a lábaival a lift tésztaszerű falához nyomta.
                Nem. Nem akarta magát becsapni. Összehúzott szemmel állapította meg: tévedett. Nem. Nem tésztaszerű, dombormintás liftben flangál.
                A krómtükör-bélés is illúzió volt.
                Alkonykrémmel színültig telt zselékockába dobozolva lebegett, akár egy vízbefúlt Tündérkirály.
                Tudta, le-föl mozog abban az akármiben, ami nehezebben definiálható, mint egy fénypászmákkal szabdalt, szirénaszóval vegyített, bekerített tér selymesen riasztó örömdiagramja.
                Fentről lebegve szemlélte magát: egy reciklálódó, lyukkártyákkal és mágnesszalagokkal bélelt monokróm kirakatbábú; most épp ilyen állagú, halmazállapotú, tudatú, érzelmi telítettségű… Király.
                A zselékocka-cella monokrómba öltöztetett fashion-tündérkirálya.
                Megnyugtatta ez a pillanatnyi lét- és halmazállapot-opció.
                Ha akart, mozoghatott is.
                A hosszú, bársonybélésű alkony a legjobb szövetségese.
                Jobban kedveli a legkifinomultabb, legkomplexebb, borzongató szenvedélynél.
                Csak a posztgótikus-monopoly… várta a Fáradtolajszín Királynő következő, önmaga számára is előreláthatlan lépését.
                Fáradtan előhalászta a vércsíkos, zselésített Nokiáját, és a krémtöltelékben lubickolva hosszan kotorászott a számok, opciók közt.
                Majd csigalassúsággal, lopva visszacsúsztatta a helyére.
                Nem. Nem hív föl senkit. Nincs miért. Valóban nincs.

| Vokovizuel >