Jódal Kálmán: Etil-vanillin

Vokovizuel

Jutka Sch. a padlón ülve hablatyol.
Tudom, miért ivott.
                Betegesen fél, hogy rossz véleményem van/lesz róla, noha ő akart meglátogatni.
                Nem lep meg: Methadon-terápiás ex-narkós lett az elmúlt évtizedek során, és nagyon régi emlékek fűznek hozzá.
                Mellesleg holtbiztos, hogy sokan kirúgták már, látom, érzem rajta.
                Majdnem sír, mikor mesél, de azért tartja a maradék méltóságát, amit mellesleg nagyon becsülök.
                Cérnavékony hangon hirtelen két kapszulát kér a pszicho-stabilizátoromból. Nem tudok elég bölcs lenni, adjak-e neki. Végül adok.
                A tabi-és kapszula-, miegyéb-halom fölött suttogom.-Pain…Pain,vazze.
                Nem marad sokáig.
                Mert beteg a zombigyereke.
                Ahogy elillan (olyan szemmel, mint a macskáé), Nicolaus, a halottlátó csönget a kapuból. Beengedem.
                Megérzi a tucat-parfüm szagát. Azt is kiszedi belőlem, ki járt itt. Valami eszelős tekintettel elröhögi magát.
                – Narkós kurvákat fogadsz? A szemed is kilopja, meglátod.
                Nagyon szigorú arcot vágok.
                – Ez  a lány – mert nekem lány – soha nem volt kurva, és semmit sem lop el, az biztos.
                – Ezt ki mondta, ő?
                – Igen. És én hiszek neki. Különben is mondtam, rég methadonos. És elég ránézni, benne van a világ összes fájdalma és nyomorúsága. Mellesleg kötőtűvel átszúrta a homlokom közti nanochipes osztrigakocsonya-állományt. Jó lány.
                Nicolaus még tébolyultabb tekintettel vállat von.
                – A te dolgod.
                – Még szép.
                Utána a szokásos intellektuális, vagy kvázi-intellektuális szófosásunk folyama következik – melyet mellesleg a bolondulásig kedvelek, N. nagyon tájékozott szinte minden humán és egzakt tudományban, ezért is tűröm a zűrös, szórványosan szélsőjobbos megnyilvánulásait.
                Míg csak át nem lépik a már idegileg tolerálhatatlan határt. Akkor nehéz szívvel, de simán seggbe rúgom. Ki, az antivilágba.
                Váratlanul azt mondja, sürgősen mennie kell.
                Épp a fürdőszobából jövök vissza, ahol a tükörre firkantottam:

                Absolut No Why
                Absolut Vodka

                Döbbenten látom, a könyvespolcaim legközelebbike foghíjas.
                „Mi volt ott, mi volt ott? Hát persze: a Vokovizuel c. kötet. Igen. Az.”
                Forog az agyam, mint egy fölturbózott streampunk gőzgép.
                Öt perce még ott volt. Vagyis Nicolaus enyveskezű. Nem, ez nonszensz. Évek óta bejár a házamba.                 Ráadásul ha valami, hát ez a tematika százszázalékosan hidegen hagyja.
                Nem értem, mi ez az egész. A narkósok, azok tudom, hogy zömmel lopnak. És volt egy kleptomániás haverom is. De ez?
                Aztán bevillan.
                Nicolaus szerencsejátékos.
                De pont ezzel a régi, igen szűk profilt érdeklő, vagyis olcsó, és szinte senkinek sem kellő, részben elavult könyvecskével akarja törleszteni az adósságát? Baromság.
                Pedig ő vette el. Tőlem. A haverjától.
                Miközben a kapuhoz kísérem, az az érzésem, mintha valami nyúlós, tapadós ragacsban lépkednék.
                Végül elhatározom, nem leszek szívbajos.
                – Légy szíves, nyisd ki az aktatáskád.
                – Mi ez?
                – Csak egy apró, barátságtalan gesztus. Nagyon haragszom.
                – ?
                – Na, add vissza könyvet, amit elvettél.
                Nicolaus az arcomba köp.
                A hajába markolok, és húzni kezdem. (Még nyiszlettebb, mint szerénységem.)
                – Én csak… - és előhalássza a Vokovizuelt. Először ide akarja adni,  aztán dacosan visszahúzza hosszú, karmos mancsát.
                – Szemét alak vagy. Semmit sem értesz. Egy szikrányi tapintat, vagy empátia sincs benned.
                Dulakodunk. Megpróbálom kitépni kezéből a kötetet.
                Sikerül.
                Darabokban.
                A Vokovizuel lapjai, sűrű füstöt okádva, szikrázva széthullanak.
                Hirtelen megváltozik az egész környék.
                Este van, de most valami tompa pirosas fény pislákol mindenütt, a kertes utcám pedig egy aszteroida felszínére hajaz.
                „Nem, ilyen nincs. Ez így túl olcsó” – gondolom, de azért feláll a hátamon a szőr. Ráadásul a kerítéskapu előtt hirtelen szúrós tekintetű, rosszindulattól sütő, háromméteres habszivacs-Jutka Sch.-Hófehérke nő ki a betonból és hörög-jajong-süvölt, az egyetlen időnként kivehető értelmes szófoszlánya a „Route 66”, közben a legüdébb gonoszsággal nagyokat csap felénk a nagyestélyi-kesztyűs jobb kezében lévő biciklilánccal.
                „Vokovizuel” –suttogom izzadva. „Fónikus költészet. Ez tényleg az.”
                A ház felé menekülünk, amely olyan hangokat hallat, mintha férfit dugnának, majd vinnyogásba csap át, és közben úgy hajladozik, mintha őt is basznák.
                A tésztaszerű falak közt a jogimatrac-szerűen süppedő lépcsőkön rohanunk a manzárdomra.
                Fent a bejárati ajtó tárva-nyitva liheg, kaffog, bent pedig a földön mindenfelé megkötözött halottak, akikről valahogy tudom: ártatlanok.
                Bukdácsolva érjük el azt az ágyamat, azt amely közelebb van az ajtóhoz, és mindig bevetetlen, de most az az egyetlen stabilnak látszó pont.
                Cipőinkkel összesározzuk a lepedőt, de ez most a legkevésbé fontos. Nicolaus a morzsolódó mennyezetre bámul, talán valakihez fohászkodik, én a tésztaszerűen nyúló falat bámulva suttogom.
                – Vokovizuel. Biztonságban vagyok, biztonságban…
                Nicolaus hirtelen élesen felnyerít és én ugyanolyan harsányan vele röhögök.
                Lelépünk az ágyról, és az alvadt vérbe burkolt hullákat kerülgetve a fürdőszobába osonunk.
                Nicolaus fekete szájrúzzsal kifesti magát.
                – Ha én nem improvizálok, semmi sem történt volna.
                Részben-kiborotvált fejünket szemlélve a céltalanság, a fölöslegesség és az értelmetlenség, valamint a fájdalom nevű mondén fantom-huszárokat simán lehúzom a klotyón, majd durcásan rávakkantok.
                – Az antikvár könyvemet persze hanyagolhatom. Rohadék vagy, tudod?
                A fürdőkád lefolyórózsájából olyan hangok hallatszanak, mint egy pornófilméből, csak kép nincs hozzá.
                Kintről géppuskaropogást hallani.
                – Fónikus költészet – köpöm be – Ha érdekelne, mi folyik odakint, az már beleférne a Vokovizuel kategóriájába.
                Aztán, a betört dupla tejüveg ablakokra pillantva, átvágott torokkal újra röhögünk egy hatalmasat.
                A sötét anyagot nyeldekelve, a sötét anyagban hancúrozva, így van ez rendjén.

< Zselékockába dobozolt alkonykrém | Tanz mit mir >