A folyó

Átalmennék én a Tiszán

Őseink olyan helyre települtek, ahol könnyen át lehetett menni a folyón. A város legrégebbi nevében benne is volt a „rew” (rév) szó, ami átkelőhelyet jelentett. Még valami alkalmatosságot is biztosítottak némi fizetségért. Ismerünk egy népdalt is, amely így kezdődik: „Révészem, révészem, vígy által a Tiszán!”

Nos, a hajdani révészek át is vittek mindenkit egy „csónyiknak”, majd „ladiknak” nevezett vízi járművön. De át lehetett kelni kocsistól-lovastól is a lassú, lomha kompon. A téli közlekedés persze már nehezebb volt. De nem lehetetlen, különösen, ha vastagra fagyott a víz. Ilyenkor kikerestek egy olyan helyet, ahol egyik part sem volt meredek, a jeget megszórták szalmával, és megeresztették a lovak gyeplőjét. A gyalogos közlekedés meg éppen nem volt nehéz.

Aztán a bácskai és bánáti part közé hidat építettek. Az első zentai híd (ha a zentai csata török hídját nem számítjuk) 1875-ben épült fel. Valami francia tervezte, de ellenállt az idő viszontagságainak csaknem harminc esztendeig. Akkor, egész pontosan 1902-ben, belerogyott a folyóba. Szóval közlekedési akadály lett, s így el kellett távolítani. Egyébként a Fő térről lehetett megközelíteni a Híd utcán, amelyik most Jovan Đorđević nevét viseli.

A következő híd helyét valamivel északabbra jelölték ki, ahol a mostani is van. No, ez már vasból készült, és 1908-ban adták át a forgalomnak. Három szép ív kötötte össze a két partot. Büszkén állt a Kossuth atyánkról elnevezett közúti híd a Tisza fölött. Megépítették, majd kővel megrakott szekerekkel próbálták ki szilárdságát. A próba sikerült, az emberek mégis bizalmatlanok voltak. Így aztán kivonult a Nagygazdakör küldöttsége, élén az elnökkel. Megálltak a híd innenső végén, s az elnök teljes tekintélyét bevetve megkopogtatta a csizmasarokkal, majd határozottan kijelentette: „Gyengéllem.”

Úgy látszik azonban, hogy az aggodalom fölöslegesnek bizonyult, mert a háború alatt, azaz 1915-ben sínek is kerültek a hídra, és az kibírta a vasúti forgalmat is. Kibírt az mindent, csak azt a töménytelen robbanóanyagot nem, amit 1941-ben rakott alá a visszavonuló jugoszláv hadsereg. Attól bizony az egész középső rész a Tiszába zuhant. A közelben pedig leröpültek a házakról a cserepek, és mind betörtek a főtéri kirakatok. Szóval már akkor is mesterek voltak a rombolásban.

Zenta tehát híd nélkül maradt, és az Alsó Tisza-parton megjelent a komp. Szép csendesen szelte át a folyót. Feszült a drótkötél, amikor a révészek meg a mindig segítő utasok kézbe vették a húzófát. Cserzett bőrű, valódi tiszai emberek teljesítettek itt szolgálatot: Ferenczy Jani bácsi, akinek agyarán mindig ott volt a csibuk, Szabó Jóska, a nagyhangú révész, meg Simon Pityu bácsi, aki a fényező- és mázolóecsetet cserélte föl a húzófával. Jöttek a művészek, festették és rajzolták a kompot és komposokat. Esténként meg mind ott voltunk a „Hanyattlöki” csárdában, ahol már a Zsadányiak vették elő a szárazfát.

Persze a fejlődést nem lehet megállítani. Ismét tervezgetni kezdtek. Mikor lejárt a pályázat ideje, minden pályaművet kiállítottunk az Eugen termében. A város közönsége kedvére válogathatott a szebbnél szebb hídtervek között. Aztán a megrendelő kiválasztotta az esztétikailag leggyengébbet, de anyagilag a legelőnyösebbet. Hát nem voltak elragadtatva a zentaiak, különösen amikor a mínium-szerű festék is rákerült a hídra. De azért ünnepeltek 1963. március 19-én. Az idősebbek emlékezetében azonban ott maradt egy előbbi március 19-e, az 1944-es. Akkor ugyanis arra ébredt a város, hogy a Fő tér és minden főutca tele van ágyúval és német katonával. Lassan persze elvonulnak, elvonulunk, akiknek a hídélményébe a katonaság is beleszól.

Magyar Szó, Tiszavidék
1976

„Sokat ittam én a Tisza vizéből”

A mai fiatalok már csak azt tudják, hogy ha vízre van szükségük, megnyitják a csapot. Az én gyermekkoromban bezzeg kevés vízcsap volt Zentán. S ha még egy-két nemzedékkel visszamegyünk a múltba, bizony kutat is alig találunk. A város mellett folydogált az öreg Tisza, és annak a vizét használták ivásra, főzésre. Jó időben a mosást is a folyóban végezték. Az ivóvizet általában cserépkantával hordták a partközelben lakók. Voltak azonban olyan idők, amikor a jó Tisza-víz helyett az ásott kutak íztelen levét kellett inni. Boldogult apai nagyanyám mesélte, hogy a nagy kolera (Zentán „korelának” mondták) idején csendőrök őrizték a Tiszát. Úgy tudom, hogy ez 1893-ban volt.

Abban az esztendőben fúrták a város harmadik artézi kútját. 201 méterre szaladt le a Fő téren a fúró, és az erősen kénszagú víz 80 centi magasra szökellt föl. Az első ilyen fúrást 1890. október 8-án fejezték be. A Népkert bejárata előtti jóízű vizet fakasztották akkor. A Zentai Közlöny számolt be annak idején a nagy eseményről. A cikkíró azt állította, hogy a víz egészséges, sőt gyógyhatású. Hasonlóan vélekedett dr. Dóczy Lajos budapesti professzor is, aki leutazott Zentára vizet nézni. Csodálkozva nézte azt mindenki. Kissé bizalmatlanok is lehettek elődeink az olyan kút iránt, amelyikből fölfelé jött a víz. Vartus Ferenc, városunk múltjának kiváló ismerője hallotta, és tovább mesélte, hogy ilyen értelmű kérdést szegezett az egyik polgár a kútfúrók mellének. Szegő pallér felelete azonban olyan világos volt, hogy több kérdés nem hangzott el. A következőket mondta: „Ez azé' van, mer' a tömeg nyomja a masszát.”

Megfúrták tehát az első artézi kutat, amely iránt Temesvár városa is igen érdeklődött. Három esztendő sem telt el, a fúró ismét a zentai talajnak ereszkedett, ezúttal a „Lópiac téren”. Sajnos, a tér helyének felderítése érdekében tett fáradozásaim eredménytelenek maradtak. Remélem, hogy akad városunknak olyan idős polgára, aki segít megvilágítani ezt és még néhány kérdést. A harmadik forrást említettem. A negyediket a népkerti jégpályák számára fúrták. Az ötödik 1894 nyarán készült el az „Újtemplom téren”. Akkor még találó volt az elnevezés, mert a templom építését 1893 októberében fejezték be. A zentai lapok ezt a 257 méteres, langyos vizű kutat is igen dicsérték. Általában gyógyhatásúnak minősítették a vizet, és csúzos bántalmakra, kelésekre javallották. Az egyik vagyonos polgár fölajánlotta, hogy díszes fürdőt építtet, amely idővel a város tulajdonába megy át. Persze nem ment át, mert föl sem épült. A jó nép viszont komolyan vette, hogy a víz gyógyít, és megkezdték a fürdést a kútnál és körülötte. Baj csak abból származott, hogy a gyógyulni vágyók egy része pucéron mártózkodott meg.

A fúrástól azonban nem ment el a zentaiak kedve. Tévedés ne essék, kizárólag a kutakról szól az írás! Tehát kutat fúrtak az Aljban, a Széna téren, majd a Széchenyi téren. 1902-ben azonban elgondolkodtak egy kissé városunk fejei. Ugyanis repedések keletkeztek a Városházán, a szerb templomon és a Nagyvendéglő falán. Az artézi kutakra esett a gyanú. Aztán megnyugodtak a kedélyek, s egy 1905-ös újság már égő kúttal dicsekedett. A Szabadkai és az Újsor utca keresztezésénél, a Goldstein Benő telke előtti kút vizéből elpárolgó kéngőzt meg lehetett gyújtani. A velem egyívásúak a „melegkút” vizét gyújtogatták később. Ez utóbbi kétségtelenül a város legbővizűbb kútja volt ifjú korában. Születési évét sajnos nem tudjuk. Azaz hogy megközelítőleg igen. Jó apám ugyanis, aki most nyolcvan éves, gyerekkorában azért szorult, mert az előző kerekes kútról valami gumit vagdosott le. Lám, milyen jó emlékeztető a verés! A század elején volt gyerek, az artézi kút tehát tíz körül készülhetett.

Igen sajnálom, hogy még megközelítő pontossággal sem tudom a Szerb kút születésének évét. Pedig mennyit hallgattuk ott az idősebb Tisza-partiak képzeletdús meséit. Röpködtünk a képzelet szárnyain, míg sorunkat vártuk. Mert egy óra alatt csak tizennégy kanta telt meg. De ki sietett akkor!

Magyar Szó, Tiszavidék
1976. okt. 27.

„A Tiszának mind a két partja sáros”

A zentaiak tettek valamit az ellen, hogy sáros legyen a Tisza-partjuk. A népdal szövege tehát rájuk nem vonatkozik. Lapozzuk csak fel az 1909-ben kiadott Bács-Bodrog monográfiáját, és olvassuk el a zentai partra vonatkozó szöveget!

„A Gimnáziumtól kelet felé egy ugrás a rakodópart. Két-három éves alkotmány, s a vashídtól dél felé körülbelül egy kilométer hosszúságban védelmezi Zentát a Tisza partszaggatásai ellen. Őszi estéken itt a város korzója. A rakodópart gyalogjáróját véges-végig villamos lámpák és platánok szegélyezik. A rakodópart még nincs befejezve. Most folyik a kisajátítási eljárás, a végleges rendezés miatt.

A rakodóparton van a gőzhajó-állomás, távolabb a halászcsónakok egész légiója és néhány vízimalom.”

Egyezzünk meg abban, hogy csak Zentának van ilyen rakpartja. Úgy hozzánőtt az a városhoz és az emberek szívéhez, hogy teljes ellenállásba ütközne minden változtatni akarás. Még a vadgesztenyéket sem engednék bántani, mert ezekkel teljes a rakpart szépsége. Igaz, hogy a század elején még platánok szegélyezték a partot, de kevesen vannak már, akik akkor voltak fiatalok. A Tisza-partról szóló zentai embert könnyen elragadják az érzelmek. Hagyjuk tehát az emlékeket, s hiteles forrásokra támaszkodva mondjunk valamit a zentai rakpartról!

Egy 1880-as újság már arról tudósít, hogy a rakodópart déli része a Tisza felé dől, és le kellett bontani. 1882-ben ezt olvashatjuk az újságban: „A rakpart, hajóállomás ledőlt, illetve dőlni kezdett augusztus 6-a táján”. Álljunk itt meg egy kicsit, és tisztázzunk valamit! Ha Zentán 1880-ban már dőlni kezdett a rakpart, akkor nyilván sokkal előbb építették. Ezt igazolják a Zentai Múzeum tulajdonában levő régi képek és képeslapok is. Igen ám, de a múlt században épült rakpart nem azonos azzal, amit ma is láthatunk. A hajóállomásnál most is kiugró saroknál volt a régi rakpart vége. Ezt a század elején teljesen át kellett építeni, s aztán meg is hosszabbították. A fent idézett szöveg szerint 1909-ben még a kisajátítást sem fejezték be. A régi rakpartnak gyalogútja volt, de kocsiútja nem. A hajóállomástól dél felé pedig a házak és kertek a Tiszáig nyúltak, és gyalogjárót is oly módon készítettek, hogy andráskeresztekre hajópadlót fektettek.

A régi újságokat lapozgatva valamennyire követni tudjuk a mostani rakpart építését.

1882. október 12-én tárgyalt a városi közgyűlés az új védfal építéséről, amely „a már fennálló védfaltól mind díszre, mind hasznosságra nézve egészen különböző”. Úgy tűnik, hogy a tervet elfogadták, de még 40 000 forintja hiányzott a városnak az építési költségekhez. A közgyűlés csak 1900. december 10-én szavazta meg az építést, tehát addig nem gyűlt össze a rávaló. Sőt a már megszavazott munka sem kezdődött meg, aminek a pontos okát nem tudjuk. A város vezetősége soha semmiben sem volt egységes, kegyetlen pártharcok dúltak itt mindig, tehát sejthetünk valamit. Az történt ugyanis, hogy 1902. március 23-án a képviselők ismét szavaztak a rakpart kiépítése mellett, illetve ellene. Az újság név szerint sorolja föl az ügy támogatóit és ellenzőit.

Az építés megindult, de igen lassan haladt. Nem volt fájdalommentes a telkek kisajátítása sem, sőt nagy fájdalmat is okozott olykor az eljárás. Egy 1903. augusztus 29-i újságcikk arról tudósít, hogy Bálint Tóbiás fölakasztotta magát, mert kisajátították a házát.

1906. május 7-én kezdték meg a rakpart vasbeton felsőrészének építését. A következő évben még mindig a kisajátításról írtak az újságok. „Köztudomású, hogy a város a rakpart egész hosszában ki fogja sajátítani a telkeket, hogy ott 20 méter széles út maradjon.” Sok huzavonával, lassan épült a zentai rakpart, de úgy 1909-10 körül befejezték, és a mai napig ellenállt az árnak és az időjárásnak. Most viszont már komoly javításra szorul.

Magyar Szó, Tiszavidék
1976

„Tiszta búzát öntöttem a garatra”

Régen megterem ebben a földben a tiszta búza. Itt termelték, aratták és őrölték, itt sütöttek belőle piros cipót. A mi családunkban is volt egy nagyanya, aki bodor korpás szélmalmi lisztet dagasztott. Nagyapánk meg a gőzmalomban mulasztotta el az utolsó ebédjét megenni – mire odaért a kosár, a molnár a másvilágra távozott.

Van tehát élményünk a malmokról, őrlésekről. De nem élménybeszámolót akarunk tartani, hanem Zenta malmairól kívánunk szólni – természetesen a régiekről. Kezdjük azzal, amelyiket a Tiszán sohasem láttam, s csak a Dunán látottnak az alapján tudom elképzelni, hogy milyen lehetett. Egy századeleji képen vagy tíz vízimalom látszik, de igen halványan. Szinte egyértelműen megállapíthatjuk, hogy Zentán vízimalmot csak azok láttak, akik az első világháború előtt születtek. Kiváló kútforrásom, két öreg barátom közlése szerint az első világháborút alig élte túl egy-kettő. Nem a puskagolyó ártott nekik, a víz és az időjárás kezdte ki őket. Hanem az ántivilágban, mondjuk a XIX. század elején még Ross István plébánosnak is volt vízimalma, méghozzá kettő. Jó száz esztendeig biztosan forgatta a Tisza a malomkerekeket. S amikor már kiveszőben voltak ezek az alkotmányok, a szegény tiszai ember képzeletében még mindig a jólétet jelentették. Az orosz fogságból szabaduló tiszai halász, István István (bizony így hívták!) azzal csábítgatta a szép Annuskát, hogy neki a Tiszán két vízimalma van. A mese szép volt, de Pista bácsinak a képzelődésen kívül nem sokat adott az élet.

A gyakran emlegetett és idézett Borovszky-féle monográfiában az 1909-es szöveg már csak néhány vízimalmot emleget. De szépen ír róluk:

„A vízimalom két dereglyeszerű hajója között mozog a két-három méter széles, nagy malomkerék, mely az egész alkotmányt működésbe hozza. A molnár szabadon igazíthatja malmát a víz sodrába. Aszerint, hogy naponként hány zsák gabonát őrölhet, méri a molnár a víz erejét: ma egy zsák vizem van, ma öt zsák vizem van. Nyári apadáskor bús napok virradnak a vízimolnárra: elfogy a víz, ami azt jelenti, hogy oly gyenge a víz árja, hogy nem lehet őrölni. Ilyenkor előveszi a vízimolnár a vízidudát s azon fújja el keserveit.

A víziduda másfél méter hosszú, fűzfatörzsből készült kürt, melynek végét a vízbe dugják, s úgy fújják rajta a szomorú nótákat vontatott, bánatos hangon. Hangja a vízen kilométerekre elhangzik. Kiveszőfélben van. Alig akad már belőle egy-kettő. Kiveszőfélben vannak a vízimalmok is; kiszorítja őket a gőzmalom.”

Valóban kivesztek, s velük távoztak a vízimolnárok és hajóácsok is. A hajóácsra még magam is emlékszem, Reszler Lajos vízimolnárnak viszont már csak a nevével találkoztam. Megadja Péter vízimolnár bizonyára az utolsók között lett hűtlen a Tiszához. Az emléke ugyanis a közelmúltig élt. Róla mesélik a Tisza-parton, hogy amikor Olajos Ignác hajóács hirtelen meghalt, a következőket mondta: „Ilyen marhaságot nem csinát még!”

Magyar Szó, Tiszavidék
1976. szept. 10.

A tiszai halászat

Zyntha-rew – így hívták városunkat valamikor, 1216-ban, amikor először említették a település nevét. Aztán a rew elmaradt, Szenta, Zenta lett a neve. Pedig éppen a rév szó utal arra, hogy miért épp itt épült ez a település. Ott, ahol egy L alakú magaslat van, melynek egyik szára a Tisza-part, a másik a Tópart. A városközpont közel, talán 150-200 méterre van a Tiszától. Itt épült fel a városháza, a két templom, és most is itt vannak az üzletek, a piac. Közel a Tiszához, az éltető folyóhoz.

Az 1909-ben megjelent Borovszky-féle monográfia azt állítja, hogy 15-20 évvel előbb öt-hatszáz ember halászott a folyón. Pedig akkor már megtörtént a Tisza szabályozása, s nem volt érvényes az angol utazó megállapítása, miszerint a Tiszában több a hal, mint a víz. A szabályozás mederbe szorította a folyót és a halat, megszűntek a kiöntések, az ívásra alkalmas vizek.

Zenta 1506-os címerében viszont ott van a két kecsege, a Tisza legnemesebb hala. Aztán jön a török uralom, az elnéptelenedés, a faluvá szűkülés. Majd az újjátelepítés hoz ismét lendületet a vízi életbe is. Ez utóbbin a vízi közlekedést és a halászatot egyaránt értjük. Elindultak a tutajok a Máramarosból, és Zentán kötöttek ki. A folyással szemben lóval vontatták a Fruška-Gorában termett és dereglyékbe rakott borokat Szegedig. Pedig Zentán is szerették a bort. Széchenyi korában megindult a gőzhajó, s az már a zentai rakpartnál is kikötött. Úgy hatvan esztendővel ezelőtt a gimnázium utcájának végén halasbárkák sorakoztak. Ha fogyott a hal az utca legvégén levő halpiacon, alig kellett menni a Tiszára. Majd beköltözött a halpiac a Slavnić-sarokkal (volt Szocialista Szövetség) szembeni park szélére. Aztán? Változtak az idők, és fogyott a hal, míg teljesen meg nem szűnt a halászat.

Itt van nálam egy okmány fénymásolata. Az eredeti 1947. november 26-án íródott. A „halál a fasizmusra” befejezésű papírt a Népbizottságnak címezte a Halász Szövetkezet. Felsorolják a teljes tagságot, azaz 57 embert. Akkor még ennyien voltak. Nekem úgy csengenek ezek a nevek, mint másoknak a hajdani filmcsillagokéi: Balogh, Ferenczy, Kővágó, Kincses, Petrovics, Fazekas, Újvári, Selmeczki, Tripolszki, Csábi – ez utóbbiból nyolc személy. Szinte mindegyikről tudnék mesélni. No, csak egy kis ízelítőt:

– Forgatókönyvem alapján az újvidéki televízió filmet készített a tiszai halászatról a becsei gát felépítése és a halászat megszüntetése után. Fő szervezőnek Újvári Károlyt, a Művésztelep gondnokát szemeltem ki. Mondom is neki: „No, Károly, szedje össze a népét, mert három napig halászhatnak a városházán ülők szeme láttára!” Azt mondja Károly: „Baj van, főnök, nincs nekem már fölszerelésem se. De szóljon a Csábiaknak, mert azok akkor is halásznak, ha ágyúval rakják ki a Tisza-partot.” Akkor még nem lőttek, és a halászdinasztia tagjai büszkén vonultak fel a kamera előtt.

– Hosszú életet élt Selmeczki Antal, azaz tiszai változatában Mézes Antal. Ha találkoztunk, mindig beszélgettünk. Szóba került a Tisza és egyéb víz, no meg az ital is. Így szólt Antal bácsi: „Igazgató úr, köszönje meg a víz, hogy megmosdok benne.”

– Félek, hogy elsodor az ár, és engedek a komolyságomból, aztán – mondjuk – egy szólás-mondást is megengedek magamnak („Szereti a halat sűve, a szépasszont hanyatt dűve.”), ezért visszatérünk a múltba.

A nyolcvanas évek elején tartottam egy előadást, úgy emlékszem, az Újvidéki Rádiónak. Inkább ehhez tartom magamat.

Tartományunkat jelentős folyók szelik át, és mindegyik nagy gyűjtőterülettel rendelkezik. Természetes tehát, hogy az őslakosoktól halászati emlékek, szigonyok és hálónehezékek maradtak ránk, azt bizonyítandó, hogy a neolitikum embere ismerte és művelte a halászatot.

Most egy kicsit leszűkítjük a kutatás területét. Jobban szemügyre vesszük a Duna-Tisza közét, ebből is elsősorban a Tiszát. A ma sporthorgászati célokat szolgáló folyót, mely Jugoszláviában 151 kilométert tesz meg, a múlt század első felében is Európa egyik halban leggazdagabb folyójaként tartják számon. A középkor folyamán az árterületeken halastavakat létesítettek, s ezek az áradások idején felfrissültek, és hallal feltöltődtek. Egy 1224-ből származó okirat szerint Zyntharew mellett három nagy halastó van: Csésztó, Lapostó, Fehértó. S nem véletlenül kerül bele Zenta szabad királyi város 1506-os, Ulászló által adományozott címerébe a két hal.

A török hódoltság idején természetesen a halászat is visszafejlődik, de Mária Terézia adománylevele két halastó kivételével az összes víz szabad halászati jogát megadja. Ez már természetesen az újjátelepülő vidék lakosságára vonatkozik, és éppen a benépesedést szolgálja. A következő uralkodó, II. József idején készült, 1783-as katonai térképen láthatjuk, hogy a szélesen kanyargó Tiszának mekkora árterülete van. A folyón és a beletorkolló ereken és mocsarakon nagyon kedvezőek a halászati lehetőségek.

Az egyre kevesebb halászt századunk elején még a nagybérlők megjelenése is sújtja, kiszorítva őket bérletükből. A két háború közötti halászok tehát még a vállakozókkal, a „fisérekkel” is küzdenek.

A víz mellett élő ember élete elválaszthatatlan a folyótól, mely beleszól a települési formába, meghatározza a munka módját, és állandóan élteti a hagyományvilágot és népköltészetet. Érdekes a folyó menti ember szorongó magatartása és a folyó iránt érzett tisztelet. A Tiszára is fölnéztek a folyópart lakói, és nem lázongtak akkor sem, amikor elnyeléssel fenyegette hajlékukat. Utoljára 1970-ben vívott csendes küzdelmet az ember a Tiszával. A folyóhoz való ragaszkodás állandó. Bálint Sándor, a kiváló szegedi néprajzkutató azt mondta, hogy „Szeged népének életkedvéhez a Tiszától való szorongás éppen úgy hozzátartozik, mint Nápolyhoz a Vezúv: egyiküknek sem jut eszébe, hogy azért hagyja el szülővárosát, mert a pusztulás rátörhet”.

A halászember lelki tulajdonsága a közelmúltban még tanulmányozható volt. Illetve ma is megtehető, ha megelégszünk az egy-két kiöregedett hírmondóval. Távolabbi és közelebbi múltra vonatkozóan egyértelműen azt mondhatjuk, hogy a halász barátságos, de rendkívül szótlan. Ez a tulajdonság nyilvánvalóan a foglalkozás velejárója. Egyetlen munka sem kívánja annyira a csendet, mint a halászás. A halász csendben, gyakran éjszaka dolgozik. Legtöbbször nincs is kivel beszélnie, ha viszont többen, „bokorban” halásznak, hangos szóval vagy énekkel nem lehet elriasztani a halat.

Ha a csönd kívánalma a foglalkozással jár, s ha figyelembe vesszük a Bálint Sándor által említett szorongást, akkor megértjük a halász hiedelemvilágát. A bizonytalan kimenetelű munkát előírások és tilalmak irányítják - amelyek a szerencsés halfogást hivatottak biztosítani. Általános hiedelem, hogy hálót holdtöltekor kell kötni, mert akkor telik meg hallal. Munkába induláskor marokba vagy a hálóba kell köpni. Vízre menet nem jó asszonnyal találkozni, de előtte nem árt más asszonyával hálni. A férfival, de különösen cigánnyal vagy kéményseprővel való találkozás jó jel. Az első hal kifogásakor ezt szokták mondani: „Apád-anyád ide jőjjön!” A tiszai halászok hittek abban, hogy egyik halász a másik munkáját szemveréssel eredménytelenné teheti, megronthatja.

Kálmány Lajos, a modern folklorisztika egyik úttörője vidékünkön is gyűjtött a múlt század végén és századunk elején. Ő jegyezte le, hogy a leggonoszabb vízilény a „Hóttember”. Holtnak színleli magát, és meredt testtel úszkál a víz tetején. A halászok holtnak vélik, és csónakjukba veszik, de a csónakot elsüllyeszti, s a benne levőket lakásába viszi. Máskor megakasztja a halászok vízen járó eszközét, megfogja a hálójukat. A vízben élő emberforma lény létezésébe vetett hit a közelmúltig élt. Szorongást, félelmet vált ki a vízen járóból, természetesen a halászból is az örvény, török eredetű szóval a limán. Ezt néhol a halászok patrónusának nevével akarják megszelídíteni, és Szent Péter vizének nevezik.

A halászok kiváló természetmegfigyelők. Volt rá alkalmuk. Ha a hetipiac pénteken volt, akkor a vérbeli halász már aznap délután elindult a halásztanyára, és gyakran csak a következő hét csütörtökjén ért haza a zsákmánnyal. Az időjárás viszontagságait a maga bőrén és munkája eredményén egyaránt érezte. Az időjárásra való következtetés egyrészt a légköri viszonyok megfigyelésén, másrészt a halak viselkedésének észrevételén alapult. Az utóbbi áll közelebb a foglalkozáshoz. Ha a hal a víz színén játszadozik, fürdik – az például rossz időt jelent.

A halászfolklór külön fejezetét képezik a halászattal kapcsolatos szólásmondások. Jó részüknek már nem halászvonatkozása van, hanem általános bölcsesség, igazság. Idézzünk néhányat a saját gyűjtésből:

Horogra akad. A hálójába kerül. Hallgat, mint a sült hal. Él, mint hal a vízben. Él, mint hal a parton. Zavarosban halászik. Tiszát lehetne vele rekeszteni. Sok víz elfolyik addig a Tiszán. Amelyik kutya egyszer átússza a Tiszát, máskor is megteszi. Olyan, mint a vízben a bugyborík. A csizmájában se tűri a vizet. Köszönje meg a víz, hogy megmosdok benne.

Vegyük azonban a folklórnak szélesebb területét! Kezdjük a népdalokkal. A Zentai Múzeum kiadásában, illetve a Múzeum és a Fórum Kiadóvállalat gondozásában eddig 8 magyar népdalgyűjtemény jelent meg. Zenta a Tisza mellett fekszik, s a folyó a költészet ihletője, természetesen a népköltészeté is. A halászdal a halászok életéről szóló vagy az ő szájukba adott dal. Az egyik legismertebb és legszebb nálunk is gyűjthető, de közismertsége miatt nem jegyeztük le, ezért a Kodály által Csongrád megyében gyűjtött dal első versszakát idézzük:

– Hej, halászok, halászok,
Mére mén a hajótok?
– Törökkanizsa felé.
Viszi a víz lëfelé.

A közvélemény halászdalként tart számon több olyan daltípust, amelyik a Tiszáról vagy egyáltalán a vízről, például árvízről szól. Íme egy versszak a saját gyűjtésből:

Volt énnekëm édësanyám, de már nincs,
Mer' elvitte a zëntai nagy árvíz,
Kilenc hete már, mióta halászom,
Nagy az árvíz, könnyeimtől nem látom.

Az említett 8 gyűjtemény 938 lírai és epikai népdalt közöl. Természetes lenne tehát, hogy közöttük bőven találjunk halászdalt. Sajnos nem így van. E dalok száma elenyészően kevés – hacsak nem egészen szélesen értelmezzük a halászatot, és ide sorolunk minden szöveget, amelyik a Tiszát említi. Így már 81 dallal dicsekedhetünk, ami nyilvánvalóan túlzás. A pontos tájékoztatás kedvéért meg kell említenünk, hogy egyetlen tiszai dalt sem halásznál jegyeztünk le. Persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy hivatásos halász nincs, és hogy a régiek közül alig van élő. S még megemlíthetjük, hogy a halászat a múlt század közepétől, a folyószabályozástól kezdve visszafejlődik. Végül még egyszer annyit, hogy a halászat éppen nem dallal kísért foglalkozás. Mindent összevetve halászdal van, de a foglalkozás és a visszafejlődés folytán kevés számú.

Hasonló eredményre jutunk, ha más műfajt vizsgálunk meg. Egy magyarországi és egy jugoszláviai kiadó együttesen jelentette meg 1984-ben Penavin Olga Jugoszláviai magyar népmesék című kiváló gyűjteményét. Két kötetben összesen 377 mesét közölnek. A gyűjtés területe elsősorban a Vajdaság, ahol 300 népmesét jegyeztek le. Az adatközlők között egyetlen tiszai halászt találunk, dunait egyet sem, viszont a kopácsi halászok közül hatan is meséltek.

A tematikát tekintve a Vajdaságban gyűjtött 300 mese közül 7 foglalkozik folyóval, halászattal, hallal. A mesélők közül 6 földműves és 1 halász. Ez utóbbit is földművelőként tartják számon, de itt tévedésről lesz szó, ugyanis Bánszki Antal adorjáni lakos halász volt haláláig.

Ha kimutatást, statisztikát készítünk a halászok folklórjáról, elég gyenge eredményt tudunk fölmutatni. Nyilvánvalóan elkéstünk. Vagy nem derítettünk föl minden forrást. A Tisza a múltban is, és napjainkban is költők és festőművészek ihletője. Hihetetlen, hogy a halászat nem ihlette meg, aki egész életét a folyón töltötte. A folyó folklórteremtő tulajdonságát közvetett módon bizonyíthatjuk egy Zentáról elszármazott fiatal író meséjével, amely tele van folklórelemekkel. Szereplője egy jóságos szellem, a Tiszai Ember. Három szép lánya közül kettőt elraboltak az uraság fiai. Egy tündérlány élt aztán az apjával. Kerülték az embereket, de a halat a tiszai halászok hálója felé terelték. Egy szép és bátor halászlegény, Mágocs egy napon találkozott a tündérlánnyal. Egymásba szerettek, és beteggé tette őket a vágyakozás. Mágocs apja végül közölte a hírt a Tiszai Emberrel. Ez dühében árvízzel árasztotta el a vidéket. Mikor az ár visszahúzódott, egy földnyelven megtalálták Mágocs holttestét. A tündérlány szomorú dala meg azóta is hallatszik, ha csendes az éjszaka.

Ez a mese a tiszai folklór elemeiből épült föl, s a folklórt élteti tovább. Balogh István nemrégen megjelent könyvének egyik meséje, a megőrzésnek szép példája.