Az emberek

A két Móra a Délvidéken

1964 tavaszán több napot töltöttem a szegedi Móra Ferenc Múzeumban mint a Zentai Múzeum igazgatója. Végtelenül meghatódtam, mert úgy éreztem, hogy Móra szelleme még jelen van, és betölti az épületet. Érdeklődésemet tehát elsősorban érzéseim irányították. Móráról kérdeztem, az ő kézírásában gyönyörködtem, és áhítattal néztem az íróasztalát. Az akkori igazgató, Bálint Alajos és a mostani, Trogmayer Ottó megértették és méltányolták magatartásomat.

Ott, a múzeumban ismerkedtem meg Madácsy Lászlóval, az egyik lelkes Móra-kutatóval. Pár évvel ezelőtt jelent meg a Móra leveleiből válogatott könyv, Madácsy munkája. Azonnal dedikált egyet belőle. Aztán megkezdődtek az órákig tartó beszélgetések Móra Ferencről. Esténként meg a Levelesládával aludtam el.

A hatvanas évek elején még nem szervezték meg nálunk a rendszeres magyarországi könyvbehozatalt. Móra Ferencet tehát az itt-ott fellelhető írásaiból, könyveiből ismertem. Környezetem tudta, hogy rajongok az íróért, és aki Zentán Móra-írást talált, hozta hozzám. Persze tisztában voltam azzal, hogy az életműnek csak kis részét ismerhetem meg. Szegeden végre mindent megkaphattam.

Mondanom sem kell, hogy már kezdetben, tehát a Mórával való ismerkedés elején érlelődött bennem a szándék, hogy külön figyelmet szenteljek Mórának a vidékünkön töltött idejére, itteni munkálkodására. Az erre vonatkozó anyag tehát nagy kincs volt számomra.

Móra Ferencnek a múzeummal való szorosabb kapcsolata 1904-ben kezdődött, amikor megválasztották könyvtárosnak. Tömörkény István volt a múzeum és a könyvtár igazgatója, ő küldte ki az ifjú munkatársat, a könyvtáros Mórát ősöket kutatni. Móra addig ásatást nem is látott. Tömörkény viszont a maga módján intézte el a kérdést. Azt mondta, hogy „Mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra.” Móra tehát megkezdte a régészkedést. Beletanult az addig ismeretlen tudományba, felásatta Szeged környékét egészen Csókáig. Szóval jó nagy hatósugara volt a munkálkodásának. Ásatási élményeiről kiváló elbeszélésekben számolt be. Hetekig dolgozott együtt a napszámosaival, a „célszörű szögény embörökkel”, és krónikásuk lett. Úgy érezte azonban, hogy a polihisztorság miatt torzó maradt az élete, félbemaradt egzisztenciának tartotta magát mint írót és mint tudóst. Úgy tűnik, hogy nemigen tehetett mást, de szerette is ezt az életmódot. Jól érezte magát a „pántlikamérésnek” nevezett múzeumban, pedig azt állította, hogy a vidéki múzeumigazgató mindenről jó, mint a szalonnafölső.

A Madácsy Lászlótól kapott Levelesládának a 9. levele Csókán íródott 1910. június 24-én. Móra dr. Domonkos Lászlónak küldte. Ebből szeretnék idézni.

„... Gyönyörű zsugorított csontvázaim vannak, három is, – lovas sírom is s a kántorom szabadságra ment. Nincs fotográfusom. Szityié volt az ötlet, hogy sürgönyözzek érted. No, mondom, nem ijesztelek meg, inkább írok. Jöhetnétek-e holnap délután? Emmikét természetesen beleértve, hiszen ígérte is, hogy meglátogat egyszer, s szeretném megismertetni ennek a kedves helynek jó embereivel... Vagy ha jobban tetszik, bár én emígy jobb szeretném, csütörtökön délután, amikor Sebestyén és Tömörkény jön. Körülbelül az lesz az ásatás utolsó napja, ha csak Pista ki nem eszközli a rendkívüli segélyt, amire kértem. Azzal elhúznám az ásatást a hét és a Kremenyák végéig...”

Itt mindjárt két magyarázattal is tartozom. Szityi rendes neve Farkas Szilárd, és ő volt a csókai plébános, akinél Móra megszállt, és akitől ásatásai során minden segítséget megkapott. A Kremenyák az ásatás helye volt, egy domb Csókától nyugat felé. Mondhatjuk azonban Móra szavaival is: „Másfél méter kopasz halom ez a Kremenyák, a Zentáról Csókára vezető országúton éktelenkedik, vagy négy kilométerre a Tiszától. A legelő zöld gyöpéből úgy emelkedik ki, mint valami holttetem. Porhanyó földjét csak meg kell rúgni a tövében, marékszámra dől belőle a kovaszilánk meg az apró cserépdarabok. Régi gölöncsérek remekelték ezeket a cifra cserepeket, úgy két-háromezer esztendővel Krisztus előtt... Összesen tíz lovast szedtem ki a Kremenyákból, valamennyit a halom keleti lejtőjéből, ahol arccal a kelő napisten felé fordulva aludtak a holtak. A nyugati hajláson 21 népvándorláskori sírt találtam, úgy látszik, ez a leigázott szolganép temetője lehetett. Ezek mind gyalogos halottak, szegényes útravalójuk a másvilágra mindössze egy vaskés. Évek óta minden nap elmegyek a csókai koponyák mellett, és mindennap beszélgetek velük egy kicsit. Honnan jöttetek, mit csináltatok a Kremenyákon?”

Tisztázzuk le most már a domb nevét. A szláv kremen kovakövet jelent, a Kremenyák e köveket rejtő hely. A domb nagy részét útépítés miatt túrták szét a földgyaluk a hatvanas években.

Móra Ferenc Domonkos Lászlónét is hívta Csókára az említett levélben. A 12. levél meg egyenesen neki szól. Szegeden írta Móra 1910. november 5-én.

„Kedves Emmi asszony,
most érkeztem haza Csókáról, esőben, sárban, és nagyon jólesett a maga levelénél fölmelegednem. Bár előbb kézhez vettem volna, hogy ne olyan kelletlenül váltam volna meg az én csókai jó embereimtől. A Kremenyák hegy trogloditáit értem, akik már nem beszélnek, és derék rác napszámosaimat, akiknek egy szavát sem értem...”

Dr. Domonkos Lászlónak szól egy 1914. szeptember 28-án kelt levél is, amelyből csak egy kis részletet idézek:

„Délután megható volt, hogy bent jártak a csókaiak. Már ők is hallották, hogy jön a muszka, és invitáltak ki hozzájuk, biztos helyre, mert a szerbtől már nem kell félni. Ki is mennék, mert jó emberek közt jó lenni, ha a lap és sorsom bizonytalansága ide nem kötne...”

Móra Ferenc 1907 őszétől járt Csókára. Akkor jött az üzenet a csókai paptól, hogy a Kremenyák tetején sok a cifra cserép. Kiutazásainak a trianoni határ meghúzása vetett véget. A Kremenyák vallatását azonban tovább folytatta valaki. Úgy hívták, hogy Krstpogočin Vlado. Az ásatások idején ő volt Móra jobb keze. A háború után a derék szerb ember tovább gyűjtötte a régészeti anyagot, otthon elraktározta, és várta az igazgató urat. De csak a karácsonyi ajándékcsomagok jöttek, amiket Móra küldött hűséges emberének. Móra Ferenc 1934-ben tért meg az ősökhöz, Krstpogočin Vlado az ötvenes évekig őrizgette az összegyűjtött anyagot. Családja megbocsátotta neki ezt a furcsa szórakozást. De amikor ő is távozott, és az örökösök a ház átalakításához kezdtek, mindent kiszórtak. Ilyen állapotokat találtam én az ötvenes évek közepén. A rendbe hozott házban egyik lánya lakott családjával, és ugyancsak elcsodálkozott, amikor a Kremenyák csetresei iránt érdeklődtem. Vigasztalásomra csak az szolgált, hogy találkozhattam és beszélgethettem Mészáros Antal bácsival, a több mint kilencvenéves csókai lakossal, aki jól ismerte Móra igazgató urat. A talált anyagot és a fölszerelést ő fuvarozta ki a csókai vasútállomásra. Nem tudni, hogy az időskori fáradtság vagy a kedves emlékek csalták-e a könnyeket a szemébe, amikor beszélgettünk.

Hosszú ideig reménykedtem abban, hogy Móra Ferenc Csókára menet vagy jövet Zentán is elidőzött, esetleg kutatott is. Ilyen értelmű adatokra nem bukkantam. A zentaiakkal csak levelezett. A Levelesláda 74. levele 1922. január 2-án kelt, és a Pálma című ifjúsági folyóirat szerkesztőségének íródott. A szerkesztőség arra kérte a múzeumigazgatót és írót, hogy folytatásos írást küldjön nekik. A levél hosszú, így csak részleteket közlök belőle:

„Igen tisztelt Szerkesztőség!
Szíves soraikra, amelyeket ma vettem, mindenekelőtt bemutatkozom, mert részükről error in persona, helyesebben error in nomine esete forog fenn. 'Móra István tanár úr' a bátyám – hajdan zentai tanító, most utolsó évét szolgáló polgáriskolai tanár Budapesten. Zentai korában írta akkor országos feltűnést keltett verseskötetét, a Földszint-et – s egészen természetesnek tartom, ha Zentán még mindig ismerősen cseng az ő neve. Egyébként is sokszor tévesztenek össze bennünket, de nem baj, mert nincs mit szégyellnünk egymáson, és különben is a családban marad...

Az én ajánlatom most már a Pálmának az volna, hogy A csókai rézemberek címmel írok egy egészéves ifjúsági regényt, amely, mondjuk, három nyomtatott oldalnyi folytatásban jelenne meg. A beosztás egyébként az Önök dolga, hiszen én e lap formáját és terjedelmét nem ismerem. Ha kívánják, már a legközelebbi számokban meg lehet kezdeni, s hogy fönnakadás ne legyen, mindig legalább három számra való kéziratot küldenék egyszerre...”

Sajnos, a lap formáját és tartalmát mi sem ismerjük. Városunkban igen kiterjedt kutatómunka folyik, de soha senki nem találkozott a Pálmának egyetlen számával sem. Talán csak szép terv volt a megjelenése.

Móráról, a múzeumigazgatóról és íróról igen sok értékelés jelent meg. Mi nem óhajtjuk eldönteni, hogy a tudományokban vagy a tollforgatásban volt-e nagyobb. Mindenesetre nagy tudású és több irodalmi műfajban jeleskedő ember volt. Tudományos kutatásai gazdagították írásait. Mi szerényen csak arról ejtenénk néhány szót, hogy vidékünk adott-e valamennyi élményanyagot Móra Ferencnek. Igennel válaszolhatunk, és bizonyítékként megemlíthetünk néhány dolgot.

Első regénye az 1921-ben megjelent „A festő halála”, majd a második kiadáskor új címet kapott: „Négy apának egy leánya”. A regényben az író is benne van, a régészprofesszort magáról mintázta meg. A cselekmény az ásatások helyén, a Tisza bal partján levő Csóka községben játszódik le. A falusi pap modellje pedig Farkas Szilárd csókai plébános.

Legnagyobb regényírói vállalkozása, az „Ének a búzamezőkről” csak úgy születhetett meg, hogy szerzője sokat volt együtt a szélesebb vidék parasztságával, és jól ismerte annak életét és magatartását. Találkozásuknak két színhelye volt: a régészeti lelőhely és az igazgatói iroda. Vidékünk is adott lelőhelyet, tehát nagyobb vagy kisebb íráshoz való élményt. Beszél a csókai sírokról úgy, hogy napszámosai szájába adja a szót: „– Ez úr lehetett, mert még most is nagyon mérgesen néz – mondják magyarjaim, mikor a csontvázhámozásban a koponyához érünk. Azt hiszem, a magyar paraszt szemében ezer esztendő óta ez a különös ismertetőjele az úrnak.”

Móra szívesen hallgatta és jegyezte fel a napszámosaitól vagy mástól hallott történeteket. Egyik legkedvesebb elbeszélése a „Csókai csata”. A szájhagyomány a szabadságharc alatt lejátszódott eseményt őrízte meg. Az írónak Farkas Szilárd csókai pap közvetítette, de Krstpogočin Vlado is bizonyította. A történet végtelenül kedves. Egy napon eltűnik a csókai magyar bíró és a szanádi szerb bíró kislánya. Mindkét helyen a másik falut gyanúsítják, és fölfegyverkeznek, majd elindulnak. A két falu határában lelnek rá a két gyerekre, akik egy árokban, összeölelkezve alszanak. Az elbeszélés története ma is időszerű, talán még jobban, mint megírásakor...

A 88. levelet Móra Ferenc bátyjának, Istvánnak írta 1931. február 16-17-én. A levélíró azt emlegeti, hogy régen találkoztak, régen beszélgettek. „Akkor beszélgettük ki magunkat az egész azóta való életünkre. Pedig hát azóta is volna miről beszélgetnünk, egy-két esztendeig. Mással, úgy mint veled, nem is volt, nem is lesz soha. Azért vagyunk mink egy diónak a két félhaja. Vagy ahogy te írtad egyszer az emlékkönyvembe: a mi életünk összetartozó két kötet írás...”

Móra Ferenc Levelesládája igencsak felkeltette az érdeklődésemet a nála tizenöt évvel idősebb bátyja, István iránt. Keveset tudtam róla, de az a kevés is érdekes adat volt. Tudtam, hogy Ferenc öccsét ő indította el az irodalom ösvényén. A kezemben volt egy Móra-verseskötet Földszint címmel. 1894-ben jelent meg Budapesten. A szerző dr. Huszágh Nándor zentai ügyvédnek ajánlotta. Az ügyvéd fiával, a megboldogult Huszágh László gyógyszerésszel olyan jó viszonyban voltam, hogy a könyvet nekem ajándékozta. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a könyv megjelenésének évében Móra István Zentán tanítóskodott. Az édesapjának ajánlotta a könyvet, mert a jónevű ügyvéd anyagi és erkölcsi támogatásban részesítette a kiadvány ügyét. Ez minden, amiről tudtam. S ezért az irodalomtörténet is ludas, mert ahogy Móra Ferenc emelkedett, úgy süllyedt Móra István. Szóval lassan megfeledkeztek róla – szerintem méltatlanul.

A Somogyi Könyvtárban kezdtem kutatni Móra István után, de kaptam anyagot a budapesti Széchenyi Könyvtárból is. Szegeden előbb magam, majd ismerősöm cédulázgatta ki a Móra-írásokat, illetve a róla szólókat. Több száz cédula gyűlt össze. Fénymásolatot kaptam az Atyámfiai című elbeszéléskötetről, mely 1898-ban jelent meg. Ugyancsak másolatban tudtam megszerezni a Jeles napok című munkát, az Ethnographia 1913-ban kiadott mellékletét. Tíz esztendeig gyűjtögettem és tanulmányoztam a Móra Istvánra vonatkozó anyagot, és végül kialakult bennem a tanító és író képe.

Móra három helyen kapott egész életére szóló élményanyagot: Kiskunfélegyházán, Horgoson és Zentán. Félegyházán született 1864-ben. Ott élt a tanítói diploma megszerzéséig. Horgoson 1886. szeptember 1-én kezdett dolgozni. Innen került Zentára 1889. szeptember 15-én. A városhoz tartozó Gyenes iskolában, Keviben és bent a városban tanított. Horgoson kötött házasságot Újfalussy Évával. Hét gyermekük született, öt fiú és két lány. Ketten Zentán születtek: László és Mária. Érdekes, hogy mind a hét gyermek pedagógus lett, hat tanító és egy tanár.

Mint említettem, Móra Istvánt az irodalomtörténet éppen hogy megemlíti. Szeretnék egy kicsit korrigálni a róla alkotott véleményen éppen a horgosi és zentai évek alapján. Szerintem itt kapta a legtöbb élményt. 1895-ben ugyanis Budapestre került, előbb tanítónak, aztán a Lajos utcai polgári iskola tanárának. Annyit mindjárt kimondhatunk, hogy Pesten is tovább írogatott – elsősorban arról, amit Kiskunfélegyházán, Horgoson és Zentán látott és hallott. Megkísérlem a népéletet ismerő, a nép anyagi és szellemi kultúrájával foglalkozó Mórát bemutatni.

1894-ben jelent meg a Földszint című verseskötet. A kötet megjelenése valóban nagy visszhangra talált akkor. Benedek Elek például így szól róla: „Olvassuk újra meg újra nagy lelki gyönyörűséggel ennek a szegényes sorsával megelégedett poéta tanítónak Aranyra és Petőfire emlékeztető, de egyiket sem utánozó költeményeit, melyek nemes egyszerűségükkel ellenállhatatlanul magukkal ragadják az olvasót.” Hasonlóan vélekedik a többi kortársi kritikus is. Van azonban más vélemény is, és mi, a kései utódok, inkább ezzel érthetünk egyet. Az élményanyag ugyanis valóban az egyszerű nép életéből táplálkozik, abból a világból, amely Móra István elbeszéléseit és Móra Ferenc írásait is ihlette. Az elesettséget is látta a költő, de mindent problémamentesen, a belenyugvás, sőt a megszépítés hangján mond el. Amikor verset ír, ünneplőbe öltözik, s nem tud hű képet adni a hétköznapokról.

A nép életének közvetlenebb, valósabb ábrázolásával találkozunk viszont az elbeszéléskötetben, az Atyámfiaiban. Ez szintén Budapesten jelent meg 1898-ban, amikor a szerző is ott élt. Mindjárt megemlíthetjük, hogy a huszonegy elbeszélést tartalmazó könyvből kilencet választott ki közlésre Bori Imre, Újvidéken élő irodalomtörténész. A Föld és mag című kötet az újvidéki Forum kiadónál jelent meg 1971-ben.

Érdekes, hogy az elbeszélések kevesebb elismerést hoztak Mórának. A kötetről megjelent értékelések száma ugyanis nem nagy. Még az elismerés is legfeljebb annyi, hogy Móra prózája nem áll mögötte verseinek. Érdekes elolvasnunk, hogy maga Móra mit mond a könyvéről. „...Rövidebb-hosszabb történetek ezek, írott, faragott képek, jobbnyira a hazámbul, a Tisza-Duna-közi parasztság életéből. Véréből születtem ennek a népnek, kenyerén nevelkedtem, búja-bajában emberkoromig részese voltam. Eszem járása lett az emberek eszük járása, szívem szándékává a szívük szándéka, nyelvemmé a nyelvük...” Nos, Móra az elbeszéléseiben valóban hűbb képet festett a népéletről. Elmarad a megszépítési szándék, és előtérbe kerül a puszta kemény világa. Az előbb említett kötetben Bori Imre hosszan elemzi Móra prózáját. Mondanivalójának lényege a következő:

„Zenta és vidéke népi életének első ábrázolója volt Móra István Atyámfiai című kötetének elbeszéléseiben, s habár ezek az írások nem sorolhatók a magyar novellairodalom főbb vonulatai egyikébe sem, de bizonyítják, elsősorban az írói tehetség kevesebb ereje miatt feledkezett meg róla az irodalomtörténetírás, s azért, mert nem tudott felemelkedni meglátott és felfedezett világához. A helyi színek esztétikai kvalitásokká való átminősítésének folyamatában viszont szerepe úttörő volt irodalmunkban – a népiesség 'szegedi' felfogásának a vonatkozásaiban.”

Móra elbeszélései jórészt a pásztorvilágról szólnak, a már akkor is haldokló és ma is élő foglalkozás művelőiről. Nézzük meg közelebbről ezeket az írásokat!

Az egyik legismertebb és legtöbbet emlegetett elbeszélése, a Párbaj színtere a „horgosi ürüjárás”, ahol Bóczán Simon, az idősebb juhász agyonütötte a „martonosi székekrül” jött fiatalabb Mező Jóskát. A motiváció indokolt: Bóczán elszerette Mező feleségét, s a sértett juhász leszámolni megy, de maga esik áldozatul. Az elbeszélés folklorisztikus vonásait Péter László mutatta be. Szeli István újvidéki irodalomtörténész 1969-es tanulmánya pedig Móra témáját Móricz lehetséges modelljének tartja a Barbárok megírásánál.

A Vén gazember Bartos Érámról fest portrét, az öreg juhászról, aki mesterségének a huncutja, de juhásztársához emberséges. Az a két tulajdonság mutatkozik itt meg, amely a nép és az író szerint a pásztorembert és a betyárt jellemzi: az urakét elveszi, a szegényekkel szemben tisztességes. A jegyző tanyájáról eltűnik két jófajta birka. A csendőrök tudják, hogy ki a tettes, de bizonyíték nincs. Amikor viszont a kisírt szemű gyerek elmondja, hogy a csendőrök verik az apját, Bartos Érám mindjárt vall.

Móra írásaiból kitűnik, hogy Horgosra kerülésének napjától érdeklődött a népélet iránt. Nem csoda, hisz kint élt a természetben, a pásztorok szomszédságában. Az iskola a járáson volt. Az írónak a horgosi járás kétségtelenül nagy iskola volt juhászatból. Már itt megismerte az életmódot, a szokásokat, megfigyelte a juhászember jellemét. Láthatta, hogy mésszel pirosítják a juhászbotot, s tudta, hogy mekkorát lehet ütni a „nagy ebadta szilvabottal”. A kietlen vidék mégis kedves volt számára. Tizenkét esztendő után Budapestről ellátogatott a Jatóra, az ősi juhlegelőre, csak azért, hogy megnézze, „kik most a juhászok”. A századvég juhászatát ábrázolja Móra. Kedveli a pásztorembert, és együtt szomorkodik a juhászával az egyre szűkülő legelők miatt. Érzi, hogy milyen nehéz a juhásznak otthagyni a nyájat, s haszontalan munkával, csőszködéssel foglalkozni.

A juhászélet búcsúztatásaként hat a Fölmondás című elbeszélés. A járásosztást a szegényparaszt és a juhászember egyaránt megsiratta. Az első azért, mert a földet a módosabb gazdák kapták (Zentán dal született a járásosításról), a másik meg a birkák számának rohamos apadása miatt. Szembe kell nézni a valósággal. Mező János fölmond, és új mezőt, új nyájat keres. Úgy hallotta, hogy a bánáti részen „van még, aki birkát tart, aztán mezőt is tud neki adni”.

Móra a többi pásztornépet is megörökítette. Írt a kanászról meg a rangban jóval fölötte álló gulyásról is. A gányókról sem feledkezik meg. A Dohányos című elbeszélésben megjelenik „a verhenyes széntai, a görbe kanizsai, a félszemű martonosi” dohánykereskedő. Írásai felölelik az egész Tisza-vidéket.

Említettük, hogy az Ethnographia mellékleteként jelent meg a Jeles napok című gyűjtés. Móra az 1912-es naptár menetét követve szedte sorra az év jelesebb napjait, és beszámolt a hozzájuk fűződő szokásokról. A gyűjtés helye Félegyháza, Horgos és Zenta. Jó anyagot gyűjtött össze, csak nem nagy terjedelmű a munka. Nagyon szépen leírta a Horgoson és Zentán látott Szent Iván-napi szokásokat, főleg a tűzugrást. Szól a tavaszi kihajtásról és az őszi pásztorfogadásról. A téli ünnepkörből a karácsonyi szokások leírása a legteljesebb. Ebből tudjuk meg, hogy a múlt század végén a horgosiak karácsonyfája koronafa, gledics volt, és a tövisekre diót meg almát szúrtak. Kár, hogy a szokásokat jól ismerő tanító nem írt le minden népszokást.

Móra István 1895-ben került Budapestre. Ott dolgozott, majd élte nyugdíjas éveit. 1957-ben helyezték örök nyugalomba az óbudai temetőben. Gyermekei közül csak egy, a Zentán született Mária élte túl. Őt 1973 februárjában látogattam meg budai lakásán, ahol az édesapja is lakott. Átadtam neki a Föld és mag című Forum-kiadványt. Nagyon megörült neki, és igen hálás volt. Mesélt az édesapjáról és a testvérekről, kéziratokkal gazdagította gyűjteményemet. Nem sokkal ottjártam után levelet kaptam tőle. Még egyszer pontosan leírta a testvérek adatait. Még egy gyermek született Zentán, László. Róla ezt írta:

„László szintén iskolaigazgató volt. Két verseskötete jelent meg. Főleg gyermekversei és irredenta írásai nagyon ismertek voltak. Mikor az első orosz csapatok megjelentek a városban, feleségével együtt megmérgezték magukat, amint azt már eleve elhatározták. 1944-ben halt meg, 60 éves volt.”

1974. október 24-én Kiskunfélegyházán a Petőfi Könyvtárban megemlékeztek Móra Istvánról, születésének 110. évfordulója alkalmából. Két előadó beszélt Móráról: Fazekas István, a Kiskun Múzeum és Tripolsky Géza, a Zentai Múzeum igazgatója.

Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus,
Szeged, 1991

Mer' az úton nincs patika

Nincs bizony sem patika, sem orvos. De bármerre járunk, útifüvet mindenütt találunk, s ez bizony gyógyításra is alkalmas. Régebben is tudták és árulták az előbbit, több száz társával együtt. Tulajdonképpen a gyógyszerészek történetét néhány mondatban is leírhatnánk. Szedték az emberek az útjukba eső füveket, abból főzetet készítettek, és gyógyítottak vele. A később megjelenő gyógyszertárak is ezt tették, de kellő szakértelemmel. Aztán jött a szépen csomagolt gyógyszerek ideje. Mivel azonban a hazai nyersanyag helyett drága behozatalit használtak, ez a lehetőség is elmúlt. Ma tehát ismét a gyógyfüvek reneszánszát éljük. Tettünk egy jó nagy kört, és oda jutottunk, ahonnan elindultunk.

Persze, korántsem ennyire egyszerű a dolog. Az első, tehát a legrégebbi adat 754-ből származik, és arról szól, hogy Bagdadban gyógyszertárat alapítottak. Igen fontos az 1224-es esztendő, amikor megjelenik a Jogkönyv, és meghatározza, hogy a gyógyszerészek csak gyógyszert árulhatnak. Ebben az évben jelent meg Nicolaus Praepositus Gyógyszerkönyve. A gyógyítás tudományát hosszú ideig egy ember művelte. Az orvos felállította a leletet, és gyógyszert adott a gyógyításához. A 14. században kezdett elkülönülni az orvosi és a gyógyszerészeti tudomány. Gyógyszertárak nyílnak Európa-szerte, és a (volt) Jugoszlávia területe sem maradt le. Dubrovnikban 1317-ben, Ljubljanában 1570-ben, Celjében 1670-ben, Splitben 1740-ben nyílt meg az első gyógyszertár. 1752-ben Mária Terézia királynő felszólította a vármegyéket, hogy legalább egy-egy gyógyszertárat alapítsanak, 1769-ben pedig megindult a gyógyszerészek képzése a nagyszombati egyetemen. Az első magyar gyógyszerkönyv, amely grammsúly alapján készült, 1871-ben jelent meg. 1872-ben viszont a Norma Pauperum, az olcsó, vénymintás gyógyszerkönyv került ki a nyomdából.

1850 előtt a gyógyszertárak reáljog szerint adományoztattak. Szabadon adhatták, vehették, örökölhették és adományozhatták azokat. A későbbiek viszont személyi jogúak, tehát a jogosítvánnyal felruházott személyhez kötődtek. A belügyminisztérium csak akkor engedélyezi a jog átruházását, ha az új tulajdonos okleveles gyógyszerész, és a változtatást mindkét fél kéri. Új gyógyszertár megnyitásáért folyamodhat a város, a község vagy az okleveles gyógyszerész. A jogot nyert gyógyszerész a gyógyszertárat egy év leforgása alatt köteles megnyitni.

Zenta városa a gyógyítást és intézményeinek felállítását illetően sosem volt utolsó helyen. A gyógyszertárra vonatkozó első adat 1816-os. Samonity József, volt óbecsei gyógyszerész Zentán kért felállítási jogot. Az ügy azonban elhúzódott, és így a város első gyógyszertárát 1818-ban nyitotta meg Hölbling József. A gyógyszerész kérte a várostól a helyiségek meghatározását, és úgy döntöttek, hogy az „óhitű” (görögkeleti) iskolában található kihasználatlan szobát és konyhát adják bérbe. A most is meglevő épületről, az úgynevezett „Szerb iskoláról” van szó.

1827-től az első gyógyszertár a Heiszler család nevéhez kapcsolódik. Heiszler Ferenc saját épületében, a város központjában nyitja meg a Fekete Sashoz címzett gyógyszertárat. Aztán a hivatás öröklődik négy nemzedéken keresztül. A fiúgyerek neve is öröklődik: egymás után négy Heiszler Ferenc volt gyógyszerész.

Az első Ferenc panaszát, miszerint kereskedők tovább is jogtalanul árulják az orvosságot, Bács-Bodrog vármegye törvényhatósági bizottsága 1842. augusztus 22-én tárgyalja. A panaszt azonban tárgytalannak nyilvánították.

Második Ferenc már bejáródott gyógyszertárat vett. A századfordulón még nem voltak gyógyszerkülönlegességek, s főleg nem készen kapták őket. A legtöbb receptet maga a gyógyszerész készítette el (magisztrális receptura). Nem úgy volt az, hogy a gyógyszerész csak fölnyúlt a polcra, és leemelte a kiírt gyógyszert – majdnem azt írtam, hogy mint ma, de hirtelen eszembe jutott, hogy ma éppen nem emelgetnek a polcról, mert nincs mit. Illetve vissza kell térni a cickafarkkóróra, szurokfűre, kutyabengére, boszorkányfűre, hogy csak néhány csodaszert említsek. A gyökerekből persze kedvünkre válogatunk, részben étkezési, részben gyógyítási célokra. A századfordulón persze a gyógyszerészetnek is megvolt a komolysága. A gyógyszertárak egymással versengve állították elő különlegességeiket. Ezek közül kiemelkedő a „Heiszler Mixtum”, a kombinált por őse. Heiszlerék sok mindent készítettek, és gyógyszereikről Doktor Könyvet adtak ki.

Harmadik Ferenc anyai nagyapja, györgyéni Gyurgyovánszky György nemesember volt. Unokáját 1907-ben adoptálta, és így lett Heiszler Gyurgyovánszky Ferenc nemes és jelentős birtok tulajdonosa.

Negyedik Ferenc gyógyszerész az első világháborúban elesett, és így öccse, Aurél lett a gyógyszertár tulajdonosa. 1921-ben szerzett oklevelet Budapesten, de már 48 éves korában meghalt. Aztán Gottfried Károly vezette a gyógyszertárat. Nem sokáig, mert 1945. március 23-án államosították. Igazgatója a népszerű Fehér Illés lett, helyettese pedig az ugyancsak megboldogult Csík Gyula.

A múlt század elején elég volt egy gyógyszertár, de hamarosan szóba került egy második is, mert a város népesedett. 1876-ban kérelmezte Mutsi Menyhért, de a város tanácsa csak 1883-ban engedélyezte a Városi Gyógyszertár megnyitását. A tulajdonos Mutsi Menyhért Zentán született, Budapesten szerzett oklevelet, és szülővárosában hunyt el. Gyógyszertára a ma „büdös patikaként” emlegetett mezőgazdasági gyógyszertár helyén nyílt meg. Halála után bérlők tartották, majd 1935-ben Hermann Lajos tulajdonába került.

A harmadik gyógyszertár megnyitására Chyzer Kálmán kapott engedélyt 1894-ben, de már a következő évben Jovanović Vojislav vette át, aki Karlócán született, és Bécsben doktorált. Ő Glückstal Mórnak adta át 1929-ben, aki 1944-ben a zsidóüldözés áldozata lett.

A negyedik gyógyszertár megnyitásának jogát a minisztérium 1911-ben Bánffy Gyula zentai lakosnak adta. Az Újtemplom közelében, az Óvoda utcában (Svetozar Miletić utca) nyílt meg a Remény gyógyszertár. Bánffy Gyula bejárta az akkori Magyarország nagyvárosait, és nagy tapasztalattal rendelkezett. Halála után a gyógyszertárat fia, dr. Bánffy Boldizsár vette át. A gyógyszerészet mellett jogi doktorátusa is volt. Az egész város ismerte a nagydarab, nagyhangú „atyát”, mert baráti körben így hívták. Tudtak a Kopasz kántor úrral és Bruckner László vaskereskedővel évtizedekig tartó civódásairól, mókáiról. Ez utóbbiak megérnek egy külön mesét. A gyógyszertár a városközponttól legtávolabb, az Alvég szélén volt. Tehát ő volt a szegények gyógyszerésze is. Szó nélkül adta ki a megfigyelő nyíláson a kért „barna port”, a gyógyszertár univerzális fájdalomcsillapítóját, akár éjfélkor is. Anyai nagyanyám szorgalmasan fogyasztotta a csodagyógyszert, de csak egy-két levélre volt pénze. Bánffy gyógyszerész úr a szegény emberrel nem mókázott. Az utóbbi baráti körben ment életre-halálra.

Tőle vették el a „nép nevében” a gyógyszertárat, és beosztották alkalmazottnak egy másik patikába. Szóval a családban ő volt a második gyógyszerésznemzedék. A harmadik, azaz Bánffy Judit, az idősebbik lány, néhány héttel ezelőtt nyitotta meg magángyógyszertárát az ősi házban. Ez a második zentai család, ahol a vér nem vált vízzé. Folytatták a régi szakmát.

Az ötödik gyógyszertárat 1922-ben alapította Tolović Zvonimir a mai Népi forradalom (régen Szabadkai) utcában. Tolovićtól Huszágh László vette át, és átköltöztette a saját házába. A Szent Antalhoz címzett gyógyszertár tulajdonosa kissé hasonlított is a védőszentre. Kedves, udvarias ember volt. Érdemes megemlítenünk valamit, ha nem is gyógyszerészeti vonatkozású. Huszágh László édesapja, dr. Huszágh Nándor ügyvéd volt. Ő segítette anyagilag és erkölcsileg Móra István verseskötetének, a Földszint címűnek a megjelenését 1894-ben, amikor Móra Zentán tanítóskodott. A gyógyszerésznek viszont a Zentai monográfia sorozatban A zentai gyógyszertárak történetét köszönhetjük. Ezt ő írta meg roppant pontossággal és körültekintéssel. 1968-ban jelent meg. Hosszú ideig együttműködött a Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Körével.

A hatodik zentai magángyógyszertárat 1938-ban nyitotta meg Popov Obrad, és a Csillaghoz címezte. Ott volt, ahol ma a Nyíki-cukrászda van. Vele be is fejeződik a magángyógyszertárak sorozata, és jönnek a „népgyógyszertárak”. Illetve már azok is kimúlóban vannak, mert „édesgyökeret” mégsem árulhatnak.

Magyar Szó, Kilátó
1993. márc. 20.

A kocsonyásasszony

Azt mondják, hogy most, télen van a kocsonyafőzés ideje. Nos, van-e olyan ember, aki nem szereti az áttetsző, rezgőssé dermedt levet, meg a benne levő jó falatokat? Persze, más valamit szeretni, és más elkészíteni. Mert a kocsonya levének igen dermedtnek és tisztának kell lennie. A zavaros lé azt jelenti, hogy a háziasszony elkapkodta a főzést, márpedig itt nálunk, a Tisza-vidéken mást szoktak elkapkodni. A kocsonya főzésekor tehát jó nyersanyag, komoly szakértelem és nagy adag türelem kell. Ez utóbbiból sokkal több jutott az édesanyáknak, s még több a nagyanyáknak.

Ami a kocsonya idényjellegét illeti, hát télen akárki szerezhetett disznófejet meg körmöt, és máris készíthette a nagy fazekat. Az igazi tudomány a nyári kocsonyakészítéshez kellett. A mesterasszonyt úgy hívták, hogy Megadja Péterné Erős Mária. 1864-ben született, és 81 évet élt. 13 gyereket szült, de csak hármat nevelt föl. A 13-as szám többször is jelentkezett az életében, s mindig szerencsétlenséget hozott. Ennyi idős volt, amikor meghalt az anyja, az apja meg tönkrement. Valamiből élni kellett, hát megkezdte a kocsonyafőzést és -árusítást. Nehezen ment az ügy, mert ki hisz egy gyereklány főztjében? Abba is maradt ez a foglalkozás, majd újra kezdődött.

A házuk Zentán, a mostani Halász utca jobb sarkán volt. Valamikor Sárkány utcának hívták. Megadja Péternek, az utolsó zentai vízimolnárnak akkor még két vízimalma volt, de hamarosan elúszott mind a kettő. Erről egyszer még külön szeretnék szólni. Péter bácsi a két háború között a nyersanyag beszerzését intézte. Kiment a vágóhídra minden vágáskor, azaz hétfőn, szerdán és pénteken. A hentesektől fölvásárolta a borjú fejét és négy lábát, a marhaláb felső részét meg a birkalábakat. A kopasztást otthon végezte el. A disznó fejét meg a hentesek üzletéből hozta.

Összeállt tehát a nyersanyag, és másnap hajnalban tüzet gyújtottak a nagy, zománcos üst alatt. Az üstben volt a kocsonyának való, ami csak vizet és sót kapott. Úgy kellett tüzelni, hogy az üst tartalma pöszörögjön, de ne forrjon. El is tartott az ilyen főzés legalább délig. Akkorra a hűvös kamrában téglákra rakott deszkákon sorakoztak a cseréptányérok. Ezeket a közelben lakó Gyömrei János fazekasmester készítette. A tányérba először a finom falatok kerültek, aztán meg a lé. No de mi se kapkodjuk el a dolgot! A kocsonya leve ugyanis még nem volt kész. Meg kellett szűrni, majd beletenni az apróra zúzott fokhagymát és a törött borsot. Így öntötték föl a tányérokat. Csakhogy akkor színtelen kocsonya nem kellett senkinek. Leszedték tehát a zsírját, kisütötték, és szép színű törött paprikát raktak bele. Mindjárt le is vették a tűzről, mert a paprika, ha megég, keserű lesz. Ha a kocsonya disznóból készült, akkor csak leöntötték a piros lével, mert a zsír megfagyott. Ha viszont a marha alkatrészeiből főzték, a piros levet lúdtollal színesítették. A környékbeli gyerekek közben ott sorakoztak, várták a „színes kenyeret”. Kapott is mindegyik.

Voltak azonban meleg nyári napok is. Ilyenkor egy hatalmas nyárfateknőt tettek a kerekes kút mellé, ebbe kerültek a téglák meg a deszkák és természetesen a tányérok. A vizet állandóan cserélni kellett, hogy megdermedjen a kocsonya leve. Mert a vásárlók megszokták, hogy estefelé mehetnek érte. Másnap reggel meg garabolyokban vitték a piacra a jóféle ételt. Odaadták a teli tányért, és visszakapták az üreset.

Most már csak azt kellene bevallanom, hogy honnan ismerem ilyen pontosan a kocsonya készítését. A válasz igen egyszerű: láttam a kocsonyákkal teli tányérokat, és most is megjelenik a szemem előtt az a mozdulat, ahogy Maris néni lúdtollal kenegeti a paprikás zsírt. A jó néprajzkutató persze ellenőrizni is szokott. Még erre is volt alkalmam. A kocsonyásasszony gyerekei közül egy él, Erzsébet. Olyan jól elbeszélgettünk, hogy azt is közölte, hogy minden titkot ismer. Sőt, meg is hívott egy tányér kocsonyára. Kérem, kívánjanak hozzá jó étvágyat!

Magyar Szó
1990. márc. 1

Luca néni bárkája

Több mindenre gondolhat az ember, ha a bárka szót hallja. Persze csak az idősebbje, mert a mai fiatalság nem sok bárkát láthatott. Sokan talán még Noé bárkájáról sem hallottak, mert a bibliai történetek iránt is megcsappant az érdeklődés. Pedig az elmúlt időszakban már majdnem úgy jártunk, hogy jelentkezhetett volna egy jó bárkaépítő, egy mai Noé. Ha nem is negyven, de legalább húsz napig jött az égi áldás. Már azon kezdtem gondolkodni, hogy egy Tisza-parti Noé pontosan teljesítené-e a parancsot, és szúnyogot vinne-e a bárkába, nehogy enélkül maradjon az özönvizet túlélő ember.

No de elmúlt a veszély, most majd a szárazság teszi tönkre azt, amit a felhőszakadás meghagyott. Váltsunk mi is témát, és gondoljunk egy másik fajta bárkára. Arra az alkalmatosságra, amelyik hajó alakú, de annál kisebb volt, és a Tiszából kifogott halat tartották benne a pénteki hetipiacig. Akkor vették ki az élő halat, és vitték a piacra eladni. Olyan városnak ugyanis, mint Zenta, külön halpiaca volt. Újvidéken meg egész térséget neveznek halpiacnak még ma is. Volt tehát olyan idő, amikor bármilyen tiszai halat vehettünk a piacon. Ez valamikor a Noé utáni kor és a legújabb kor között volt, tehát úgy fél évszázada. Akkor, amikor az emberiség olyan sötétségben élt, hogy nem tudott tökéletes duzzasztókat építeni, és végtelenül kezdetleges volt a vegyipar. Nos, ebből is látszik, hogy a hal milyen fejletlen élőlény, mert éppen ezt a buta korszakot szerette. Szaporodott is Tiszában, Dunában.

Akkor, tehát az „ántivilágban” olyan emberek is akadtak, nem is kevesen, akik kifogták a halat, és ebből tartották el a családjukat. Persze nem lehetett úgy időzíteni a fogást, hogy csak csütörtökön akadjon hal a horogra, vagy gabolyodjék bele a hálóba. Amit előbb fogtak, az bárkába került. Maradt tehát a folyó vizében, csak éppen bezárva. A haltartó bárka ugyanis lyuggatott volt, és a hal mindig friss vízben úszkált. A népdalszöveg még azt is megkérdezi, hogy: „Hát a keszeg mit eszik, ha a bárkába teszik?” A következő sor mindjárt meg is adja a választ, hogy: „Nem ëszik az ëgyebet, petrezselëmgyökeret.” Van olyan változatunk is, miszerint: „vizet iszik eleget”.

Luca néni, teljes nevén Tóth Antalné Ősz Szabó Luca Zentán született, és itt is tért örök nyugalomra 1947-ben, 84 éves korában. Háza az Alsó Tisza-parton volt, a folyó közelében. A házzal szemben kötötték ki a nagy bárkát, amelyik ritkán volt üres, ugyanis gyakran feltöltötték, meg ürítgették is. A legnagyobb piaci nap a péntek volt, de közben is kellett ám a hal, hol a Nagyvendéglőnek, hol a Hajduskának. Meg szállították is a szalmával, jéggel bélelt kosarakat a nagyvárosba. Talán már sejti is a kedves olvasó, hogy Luca néni halkereskedő volt, azaz „halficsér”, ahogy a zentaiak mondták. A szó nyilvánvalóan a német „Fischer”, azaz halász magyarosított származéka. Volt itt jó néhány Fischer nevű család is, de azok nem hallal, hanem egyéb portékával kereskedtek. A halból meg elsősorban a márnát szerették, mert a zsidó vallás nem tűrt meg akármilyen halat. A nagy fejű és csupasz bőrű harcsát a többi itt élő nemzet ette. De szerették ezt sötétebb bőrű muzsikus barátaink – ha éppen megkörnyékezte őket a szerencse! Ha nem vigyázok, mindjárt elragadnak az érzelmek, és röpítenek vissza a mezítlábas, klottgatyás gyerekkorba. A harcsáról máris eszembe jut a rá hasonlító menyhal, amit Zentán „manyúrnak” tiszteltek. Rendes halászné karácsonyra ebből főzte a kocsonyát. Mi is ettünk ilyet minden karácsonykor, mégpedig Luca néniéknél. Decemberben tehát legalább kétszer ott jártunk: Luca napján pogácsát enni, meg karácsonykor manyúrkocsonyázni.

De sok minden jut most hirtelen eszembe, de kénytelen vagyok visszakanyarodni a címben emlegetett témához.

Az első haltároló bárkát a Tóth család 1882-ben építtette. Ennek tulajdonosa Tóth Antal „nagyhálós halász” volt. A valóban nagy méretű hálót négy ember kezelte két „csónyikból”. Volt akkor halfogás, tárolni kellett a halat. A kilyuggatott hajótest jó része a vízben volt. A padlója úgy jó arasznyira volt a víz szintjétől. A két vége viszont egészen kiemelkedett. Az első rész nyitott, a hátsó zárt, ajtóval ellátott szerkezeti része volt a bárkának. Messziről nézve főleg a két végét látta az ember. Olyan volt, mintha két nagy kabaktök úszna a vízen. Valószínűleg azért nevezték ezt az alkalmatosságot „tökös bárkának”.

A padlót részenként föl lehetett szedni. Föl is kellett, mert egy-egy rész fölnyitása után merítették ki szákkal a halat. Tóthék bárkáját négy rekeszre osztották. Ezekben különítették el a halat fajta meg rendeltetési hely szerint. Külön rekeszben úszkáltak az Eugen vendéglőbe szánt halak, a másikban meg a hetipiacra készülők. Megvolt ott mindennek a rendje. Igaz, hogy Tóth Antal halász nem volt hosszú életű, de felesége, az egész városban meg a környéken ismert Luca néni szép kort ért meg. A hallal való kereskedést még évtizedekig művelte, mert az első engedélyt 18 éves korában kapta. 80 körül járt, amikor abbahagyta a munkát. Nem lehetett volna akkora forgalmat lebonyolítani, ha nincs segítsége. De ott volt a fia meg a menye, akivel egy házban lakott. Igaz, hogy az udvarba betévedő nem tudta, hogy milyen cégbe került, mert volt ott egy hatalmas asztalosműhely is. Luca néni fia, Tóth István ugyanis asztalosmester volt. Igen ám, de a halászvér nem válik vízzé. Most is élvezettel beszél a régi Tiszáról, a halászéletről. A napokban, amikor ott jártam nála, éppen nagy öröm érte. Vett neki a család egy új kerékpárt, hogy ne kelljen a régit mindig javítani. Pista bátyám, távoli rokonom 1899. júliusában született.

Elszaladtak velem a lovak, azaz a halak. Pedig még el kell mondanom valamit. Jó fél évszázaddal ezelőtt, szóval a halászat és halkereskedés virágzásának idején is élt olyan, akinek nem volt halravalója. Éppen, hogy kamaszodott, biztosan jó étvágya volt, mint annyi másik Tisza-parti gyereknek. Ő halra éhezett. Pénze viszont még annyi sem volt, hogy egy-két horgot, zsinórt, miegymást vegyen. Mindössze ennyi kellett ugyanis az ügyes Tisza-parti gyereknek. Károly meg arra használta ügyességét, hogy a már kifogott halat megszerezze. Feltörte Luca néni bárkáját, amit persze mindenki gyorsan megtudott. Ő meg, a más halára éhező még azokban a napokban megkapta jutalmát. A zentaiak elnevezték Luca Károlynak. Nemrégen még talákoztam vele. Nemrégen? Van annak már egy esztendeje is. Pedig szívesen megkérdezném tőle:

– Luca Károly, mikor ettél utoljára halat?

 

Üzlet a kupola alatt

Zentán az új városházát úgy képezték ki, hogy a főbejárat előtti kupola védi a befelé igyekvőket az esőtől. A vidékieknek elárulhatjuk, hogy az új városháza éppen 75 éves. Megvolt tehát már a két világháború között is. A kupola alatti főbejárat mellett két üzlet is védett helyen volt: jobbról a Kara cukrászdába lehetett bemenni, balról meg egy gyümölcskereskedés volt. Most ez utóbbi érdekel bennünket. Tulajdonosa Homolyáné Simon Mária volt. Én azért tudom ilyen pontosan, mert velünk szemben laktak. De ilyen néven hiába kereste volna valaki. Pedig az egész város jól ismerte – úgy, hogy Csadari Mári. A nemrégen elhunyt másik gyümölcskofát meg csak úgy ismerték, hogy Sós Maris. Szóval Mári néni és Maris néni tartották kézben a város központjának gyümölcskereskedését. A kettőjük közti viszony vagy nagyon barátságos volt – amikor egy termelőt együtt vettek kezelésbe, vagy kimondottan ellenséges – amikor egyikük akart lecsapni az árura. Ez a kapcsolat tehát akár naponta is változhatott.

A környék gyümölcstermesztőitől is vásároltak, télen meg déligyümölcsöt árultak. Csadari Mári viszonylag nagy üzletében a kirakat felől mosolygott az áru. Mögötte egy deszkabódé éktelenkedett, amögött meg az árut raktározták. A gyümölcsre nem lehet fűteni, a kereskedő tehát a bódéban rendezkedett be. Volt ott egy nagyon rossz heverő, egy-két kimustrált szék meg egy dobkályha, amit gyümölcsösládával fűtöttek. Ez utóbbival üzemeltették a gesztenyesütő üstöt is. Mári néni minden délután kirakta a sütőt a ház elé, mármint a városháza elé, aztán elkezdett tüzelni. A kilyuggatott üstfenéken lángnyelvek csaptak föl, és puhították, meg kormozták a benne levő gesztenyét. A láda hosszabbik oldaláról leszakított deszka volt a keverőkanál. A járókelőket csalta a forró gesztenye illata, csak éppen a szemükbe csapódó füsttől kellett valahogy védekezni. Az ott ólálkodó gyerekeket nem zavarta annyira a füst. Azt lesték ugyanis, hogy mikor durran szét egy szem gesztenye, és repül ki az üstből.

A nappalok csendesebben múltak. Ha kuncsaft érkezett, Mári néni kilépett a bodegából, ahol mindig tartózkodott valaki, családtag, ismerős, sőt még a rendőrkapitányok is megfordultak benne. A rendőrfőnökkel állandó kapcsolata volt az üzlet tulajdonosának. Annyira szerette őket, hogy minden szebb déligyümölcsöt ők kóstoltak meg először. Mári néninek nem voltak nagy vétkei, de akivel együtt élt, és Gerzsán Nándornak hívták, naponta rendezett egy kis műsort. Először berúgott, aztán kiállt a városháza elé, és világgá kiáltotta, hogy „majd letörjük a szarvát annak a nagy úrnak, aki parancsolni akar a magyarnak!” Ha éppen rendőr járt arra, Nándor bátyánkat azonnal le kellett ültetni. De aztán jött a rendőrkapitány, és Mári néni mondani kezdte:

– Tudja, drága kapitány úr, az a bolond Gerzsán. – tovább nem kellett mondani. Átvette a szót az ajándékcsomag, és Nándor bátyánk fél óra múlva szabad volt. Néha úgy megörült, hogy ismét felöntött, és kezdődött minden elölről.

Mindent összevetve jó kis üzlet volt az a kupola alatt. Mári néni kiváló kereskedő volt, akitől üres kézzel senki sem távozott. Hogy tudta dícsérni az árut! Micsoda szókinccsel magasztalta a legszebb narancsot és banánt, a legédesebb datolyát! Mondókáját általában így fejezte be:

– Naccságám, ha nem mondok igazat, ne lássam többet a gyerekemet! – közben ránézett az általában ott ténfergő Jancsi fiára. Ilka, a lány kimaradt ezekből a tekintetekből. Jancsi viszont kezdte unni a vele való túlzott bizonygatást, és egy napon megszólalt:

– Anyám, nézzen mán néha az Ilkára is!

Magyar Szó
1990. jan. 16.

Királyék

Nem a hajdani uralkodókra gondolok, sem az itt-ott még most is meglevőkre. Még kevésbé áll szándékomban a mindenütt meglelhető kiskirályokról írni. Nekem már csak múltidéző szándékom van. A jó fél évszázaddal ezelőtti, egyszerű, ahogy Móra Ferenc mondta, a „célszerű szegényemberek” az írásaim hősei. Ők jutnak eszembe mostanában.

A Tisza-parton, a szülővárosomban Királyéknak hívták azt a családot, ahová édesanyám kenyérért szalajtott. Azért hozzájuk, mert megboldogult anyám szerint ők sütötték a városban a legjobb kenyeret. Pedig volt itt pék számtalan. Meg a búzáját megtermelő család nem is igen vásárolt pékkenyeret. Sőt, igen halványan, mert még nagyon kicsi voltam, de arra is emlékszem, hogy a zentai hetipiacon kenyeret árultak a háziasszonyok. Apai nagyanyám is foglalkozott ezzel.

Királyék tulajdonképpen nem is tanult pékek voltak. Király Anna az első világháborúban özvegy maradt, és nem volt miből élnie. Kenyeret sütni jól tudott, szeretett is foglalkozni vele, hát ez lett a szakmája. Megkapta a működési engedélyt, az udvar végében fölépítették a kemencét, és megkezdődött a sütés. A férfinak is nehéz munkában a második férj, Kővágó Károly segédkezett. Az utóbbi ugyan szobafestőnek tanult, de a halászatnál kötött ki. Ahogy az egyik unokája mondja, éjjel halász, nappal pék volt. Az engedély és irányítás azonban Király Anna kezében volt.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi volt a Király-kenyér titka. Bizonyára az, amit anyám mondott, hogy ők „házi kenyeret” sütöttek. Szóval a megszokott ízeket érezték benne. De volt ott más is. A kenyérsütő asszony egyebet is készített: jókora mákoskifliket, pogácsát meg túrós lepényt. Ezeket a Csarnok bejáratánál árulta minden hetipiackor, tehát hetenként kétszer. Ott állt a nagy ruháskosár mögött, s ha valaki megállt előtte, széttárta a lepedőt, és elöntött mindent a friss túróslepény illata. Nem tudott annak ellenállni senki sem, ha egy kis aprópénz lapult a zsebében. Most, sok évtized után, ha csak szóba kerül a túróslepény, máris a nagy kosár jelenik meg a szemem előtt, és szinte érzem az illatát.

A hatvanas évek végén halt meg Király Anna. Szép kort élt. Néhány évvel korábban meglátogattuk a régi házban. Rádióriporter barátom magnetofonra vette a szót, én meg néhány dolgot lejegyeztem. Csillogó szemekkel idézte föl Annus néni a múltat. Úgy mesélt, hogy összeszaladt a nyál a szánkban, az övében, de a miénkben is. Mindent felsorolt, amit sütött és árult. Olyasmit is hallottam, amire nem emlékezhettem. Úgy látszott, hogy számára különös élmény volt, amikor kivette a kemencéből a tepsit az összenőtt fonott kalácsokkal. Beszélgetésünk végén barátom azzal akarta befejezni az egyébként is kerek riportot, és megkérte Annus nénit, hogy még egyszer mondja el az összeragadt kiskalácsok sütését. Felemelte a fejét a tudós asszony, és így szólt:

– Nem, fiam, a fonott kalácsok összedagadtak a kemencében. A kutyák ragadnak össze.

Király Anna zentai háziasszony nemcsak a sütésben volt járatos. Ízesen beszélte anyanyelvét is.

Magyar Szó
1989. okt. 31.

István Piki

El tudom képzelni, hogy mennyi átkot szórnak majd szüleikre a most nyolc-tíz éves gyerekek, ha felnőnek. Bizonyára meghálálják a csodálatos fantáziát, amely nevüket kiötlötte. Jelen van itt az ókori Róma meg a középkori germán történelem minden nevezetes alakja. Felsorolni nem tudnám, meg nem is akarom. Csak azt akartam mondani, hogy nem tenném szerencsétlenné a gyerekemet azért, mert most éppen ilyen vagy olyan név a divat. Még a magyar nevekkel is vigyáznék, mert ugye kislánynak jól áll az, hogy Virág, de nyolcvanesztendős korában Virág néni lesz, a férje meg esetleg Jácint bácsi. Erre mondják azt a Tisza-vidéken, hogy ízlés dolga, mint a pocokméreg.

Furcsaságok persze a múltban is voltak. Itt az utcánk vége felé, a Tisza közelében lakott egy ember, akit István Pikinek hívtak a szomszédai. A rendes neve meg István István volt. Szóval vezeték- és keresztnév ugyanaz. A népnek meg fura dolog az, hogy kétszer mondja ki ugyanazt a szót.

Piki bátyánk halász volt. Ahogy emlékszem rá, a vagyonkája egy tölgyfacsónyikból, két dohánylevél alakú evezőből meg egy kecskéből állt. Volt persze családja is, a felesége meg a velem egyívású Jancsi fia. Az asszonyt meg Annuskának hívták, azaz teljes nevén Orosz Annának. Lehet ugyan, hogy rendes vezetékneve is volt, de azt senki sem tudta. Orosz meg azért lett, mert onnan jött, szóval Oroszországból. Azaz hogy nem magától jött, hanem Piki bátyánk hozta „hadizsákmányként” az első világháború végén. Gyenge pillanataiban el-elmesélte a későbbi férj, hogy neki a Tiszán két vízimalma van, oszt lesz ám náluk hegyen-völgyön lakodalom. Hát az nem lett, mert a sok vízimalomból kettő érte meg a második világháború végét. Sajnos, egyik sem István Pikié volt, mivel hogy ilyesmiről csak álmodozott meg mesélt. Fogta hát az evezőt, és elindult halászni. Ha sok halat fogott, örömében, ha keveset, bánatában ivott, mert a pálinkát igen szerette.

Anna néni minden munkát vállalt, hogy föl tudja nevelni egyetlen fiát. Jancsit állandóan keresni kellett, mert a Tisza-parti gyerek mindig a folyó közelében tartózkodott. A szülők egymást rémísztették a vízbe fulladással. No meg azt se felejtsük el, hogy az akkori hét-nyolc éves gyereknek már munkát is adtak. Hoztuk az ivóvizet, vigyáztunk az aprójószágra. Jancsi meg a kecskét legeltette a Tisza-parti füzesben. Ez utóbbiról általában megfeledkezett, és Orosz Anna néni mindennap kiállt a kiskapuba, aztán elkurjantotta magát, hogy:

– Jancsi, hajcski partala kecske legenyi zédág!

Ez magyarra fordítva az lenne, hogy: „Jancsi, hajtsd ki a part alá a kecskét zöld ágat legelni.”

Anna néni akkor már legalább másfél évtizede tanulta a magyar nyelvet olyan sikerrel, mint általában az oroszok. Mondták azok folyékonyan, de csak feléből-harmadából értettük.

Hanem a kurjantást minden környékbeli gyerek megtanulta. A kiejtést is pontosan tudtuk. Aztán ha nem láttuk Jancsit meg a kecskét, kórusban mondtuk, hogy:

– Jáncsi, hajcski partala kecske legenyi zédág!

Anna néni ilyenkor kijött a kiskapuba, és nevetve fenyegetett meg bennünket.

 

Verka néni

Kisparasztok voltak, és itt a közelben, a másik utcában laktak. Édesanyám gyakran küldött hozzájuk ezért-azért. Pedig igen aprócska, és főleg sovány gyerek voltam. Szóval nagy terhet nem bírtam volna el, de szegény megboldogult anyámnak se volt pénze nagyobb bevásárlásokra. Pedig akkor, úgy harmincban, meg a harmincas évek elején három kiló krumplit adtak egy dinárért. A nagyanyámat meg, amikor megkérdeztem, hogy mennyiért adja a tejet, amit egyébként házhoz hordott, azt felelte:

– Hát öt koronáért.

Ez a „hatalmas” összeg tulajdonképpen 1 dinár és 25 para volt. A 25 parásokat az öregek koronának hívták, bizonyára hasonló nagyságuk miatt. Egyszóval nem tudták megszokni az új pénzérméket. Nagyanyám jóval a második világháború után halt meg, nyolcvankét éves korában, és végig koronában számolt. Valahogy átalakította a sokféle pénzt koronára.

No de fordítsuk másra a szót!

Legnagyobb szegénységünkben, úgy harminc-harmincegyben kegyetlen szerencse ért bennünket. A szerencse angyala pedig apám unokanővére képében jelent meg. Budapestről jött, és azt hozta, ami nélkül a szegény ember éppen meglett volna: egy rádiót. Egy készülék volt ugyan, de több részből állt: egy fekete dobozból, egy tölcsér alakú hangszóróból, akkumulátorból, akkumulátortöltőből, meg egy sor összekötött, lapos elemből. Sose voltam műszaki tehetség, tehát elképzelhető, hogy valamit kifelejtettem.

Ettől kezdve minden esténk rádiózással telt el. Szólt a fura szerkezet, már amikor. Mert ha rájött a sikítás, túlszárnyalt minden tavaszi macskahangot. Apám ilyenkor fölnyitotta a fekete doboz tetejét, és nagy nyugalommal tapogatta az alkatrészeket – olykor sikerrel. Anyám közel sem volt ennyire toleráns a rádióval szemben. Abban viszont az egész család egyetértett, hogy Fedák Sári a legjobb magyarnóta-énekes. Meg nagyon gyorsan megkedveltük Pluhár Istvánt is, aki abban az időben kezdte közvetíteni az izgalmas labdarúgó-mérkőzéseket.

Akárhogy vesszük, a fura masina komoly változást hozott a család életébe. Mit sem tudnak már erről a mai fiatalok, akik bármikor előkaphatják a gyufásdoboz nagyságú rádiót. A mai juhász tranzisztort hallgat, amikor a nyáj után sétál. Meg is van az ilyen pásztorról a véleménye Banka Miskának, a nyugalmazott csókai számadó juhásznak.

Ma így van, akkor meg úgy volt, hogy a Tisza-parton híre ment, hogy a mi nádfödeles házunkban van egy masina, amelyik beszél is, meg énekel is. Hitték is, nem is. Hanem a kíváncsiság nem hagyta békén a szomszédokat, ismerősöket, és előbb-utóbb találtak okot arra, hogy beszóljanak a kiskapun:

– Harap-e a kutya?

Kutyánk csak egyszer volt, de nem sokáig. Szerette ugyanis a csirkehúst, apám meg nem szerette az ilyen kutyát.

Szóval a házunk egyetlen szobája esténként megtelt kíváncsiskodókkal. Látták a fura szerkezetet, és hallották a hangját. Megcsodálta azt mindenki, csak éppen azt nem értették, hogy ki a fene beszélhet ilyen kis dobozból. A szomszéd utcában lakó Balta Verka néni (a rendes nevét már nem tudom) igencsak csóválta a fejét. Végül ő is megszólalt:

– De bassza mëg az apja, Jani fiam, nem alunnék én evve' ëgy szobába!

Magyar Szó
1989

Bózsó Dezső boltja

A Tiszától egy sarokkal beljebb volt. Tulajdonosa, Bózsó Dezső vegyeskereskedő és öreglegény ott árult meg lakott is. Minden hajnalban kiakasztotta a két nagy kapcsot, és szélesre tárta az ajtószárnyakat. Na meg odalógatott egy raffiacsomót, ami akkoriban az egyetlen szőlőkötöző anyag volt.

Dezső bácsi elfoglalta helyét a pult mögött, és várta a vásárlókat. Ez utóbbiak főleg asszonyok és gyerekek voltak. Az emberek csak estefelé jelentek meg, beszélgetni, politizálni. Egynek még ülőhely is jutott, egy kivénhedt, zöld bársonnyal bevont miegymás, amelynek minden rugója átszúrta a huzatot. Puffnak vagy taburettnek is nevezhetném az ülőalkalmatosságot, francia műveltségemet fitogtatva, de ebbe a boltba ilyesmi éppen nem illett. Ha többen voltak a gémberedett lábú látogatók, akkor könnyen előkerült egy üres láda vagy egy fatuskó.

Az utóbbi azért volt állandóan jelen, mert némelyik hasábot nem lehetett apróra vágni. A bolt belső részében ugyanis tűzifát árultak kilóra. Volt, aki tíz kilót is megvett, engem általában öt kilóért küldtek. Szóval a fát leghátul, a meszet meg külön kóterban tartották. Hanem a fő részben, az elsőben meg lehetett találni mindent, ami egy „előkelő” háztartásban kellett. Ott volt a másfél dináros kenyér meg a kocsikenőcs, aminek az árára már nem emlékszem. A pult egyik végén keményre főzött szilvalekvár kínálgatta magát, amelyikből nagykéssel vagy erős falapockával kanyarítottak, kinek-kinek a pénzecskéje szerint. Ott mosolygott a pulton a félig sötétkék papírba göngyölt süvegcukor is, büszkén villogtatva hófehér süvegét. Nemigen akadt olyan, aki a több kilós hegy árát ki tudta volna fizetni, de a boltos egy kilós körtével leütött belőle egy zsebhez mért darabot. Igen gyakran csak nézegettük a süvegcukrot, és vettünk – negyed kiló kristályt hegyes papírzacskóban. Máskor meg cukorkára is jutott. Mindjárt föl is sorolom, hogy milyenre. Ne ijedjen meg a kedves olvasó a hosszú jegyzéktől. Amikor gilisztások voltunk, akkor piros-fehér gömböcskékből álló gilisztacukrot kaptunk. Ha megfázásféle kerülgetett bennünket, akkor sárga-fehér cukorból vettünk vagy fél dinárért. A krumplicukor meg a medvecukor, amit medveszarcukornak is tiszteltek, mindig kedvelt csemegének számított. Egy fajta cukor volt, amit nem szerettek a gyerekek: a kockacukor. Persze nem az édességét kifogásoltuk, hanem a szagát. Ebből ugyanis petróleumba mártva kaptunk egy szemet, ha nagyon bedagadt a torkunk.

Akárhogy vesszük is tehát, Dezső bácsi fűszer- és vegyeskereskedése a szegény emberek boltja volt. A Tisza-part népe vitte oda szűkös keresetét: halászok, kosárfonók, napszámosok, iparosok vásároltak nála. A harmincas évek elején pedig az utóbbiak is csak úgy ficánkoltak, mint a partra vetett keszegek. No, most tessék elképzelni, hogy hány embernek jutott abban az időben vendéglőre meg cigányzenére. Gyengén „szinyelt” akkor a lóvé, de mit tehetett a muzsikus? Minden este fehér inget húzott, és fényesre suvikszolta a kopott fekete cipőt. Igen kis gyerek voltam, mégis nagy gondot okozott a kérdés: miért csak fél dinárért vesz cipőkrémet a muzsikus kisfia. Dezső bácsi ilyenkor fölnyitott egy dobozt, és kimérte az aprópénzért járó adagot.

Az egyik tavasszal majdnem nagy üzletet kötöttek a Bózsó-sarkon. Magam akartam lenni a nagy vállalkozó. Húsvét másnapján ugyanis nagyon sok pénzt kerestem a locsolkodással. Mivel már négyesztendős voltam, bejelentettem édesanyámnak, hogy megveszem a közelben lakó Rapos Bözsét. Anyám meg csak azt mondogatta, hogy:

– Majd odaadják azt neked húsz év múlva ingyen is.

Én meg bánatomban, hogy asszonyt nem vehetek, minden keresetemet kiraktam Bózsó Dezső kereskedő pultjára, és ellenkezést nem tűrő hangon szóltam:

– Akkor kérek mindért piskótát! – Ez utóbbit ugyanis nagyon szerettem még házasulandó koromban is.

Magyar Szó
1989.

Az elnémult nagybőgő

Farsang keddjén, hamvazószerda előtt rendezték valamikor az utolsó bálat – amit itt nálunk cigánybálnak neveztek. Megvolt annak a rendes ideje és műsora. Ilyenkor temették el jelképesen a nagybőgőt igen szellemes szöveggel. Szóval népünk így tudomásul vette, hogy vége a farsangi mulatozásnak, és következik a nagyböjt. Egyszer erről is szólnunk kellene.

Most másra gondolunk. Egy nagybőgőre, amelyik már régóta hallgat. Vagy tizenhárom esztendeje. Utolsó gazdájával némult el, és került a mindent megőrző múzeumba. Ha lesz utolsó ítélet, akkor ott, a raktárban kell előkeresni. Akkor veszi kézbe hajdani tulajdonosa, és ismét megszólaltatja az Úr jobb oldalán...

A cigánymuzsika képviselői nyilvánvalóan az újjátelepülés idején jelentek meg, illetve valamivel később, mert a zenét nyilván a lassan kialakuló polgárság igényelte. Mindenesetre a 19. század első felében még gyérebben, a közepétől meg egyre sűrűbben vidámították a Tisza-vidék népét. Zentán és környékén a szabadságharc idején már itt volt két család: a Verebesek és a Zsadányiak. Nagyon szapora nép volt, de kevesen élték meg az öregkort. A környezet kegyetlen törvénye nem engedte meg, hogy az őslakossággal keveredjenek. A legtöbb házasság tehát egymás között köttetett. No meg az életmód sem volt egészséges. A füstös vendéglőkben való éjszakázás nagyon megritkította soraikat.

De mindig voltak köztük olyanok, akik többet akartak adni is, meg kapni is. Ezek a város legjobb vendéglőjében, a Royalban muzsikáltak a két háború között. A nap első felét pihenéssel töltötték, délután meg szinte minden muzsikus horgászott. Így élt az a kiváló nagybőgős is, akinek most már a nevét is el kell árulnom, szóval: Verebes György.

Sokat beszélgettünk, sokat mesélt a hajdani időkről, meg a háború utáni évekről, az országjárásról és a németekről, ahol esztendőkig dolgozott a családjáért. Benne és bizonyára az ő hatására él bennem is legélénkebben egy két háború közötti történet. Szóval a délutáni horgászat viszonylag jó volt, s az idő észrevétlenül elszaladt. Otthon már nagyon kellett sietni a tisztálkodással meg az öltözködéssel, mert a Royal bérlője, Petkov úr nagy fegyelmet tartott. Már úgy tűnt, hogy minden rendben van, a zenészek fogták a szerszámaikat, és kezdődött a szórakoztató muzsika. Néhány perc múlva azonban megállt a nagybőgős előtt a főpincér, és tálcán egy fekete csokornyakkendőt nyújtott feléje.

– Tudja, tanár úr, akkor azt kívántam, hogy nyíljon meg alattam a föld.

Többször is elmesélte, mint hosszú muzsikuséveinek legnagyobb szégyenét. Ahogy elköltözni készült, mert érezte, hogy közeleg a vég, többször is meglátogatott múzeumigazgatói irodámban. Lassan ért meg benne a végakarat. Megbeszélte a családdal is. Ők is „egyeztek”, s magam is ezt tartottam legjobbnak.

Aztán 1977 őszén valóban megnyílt a föld, és magába fogadta városunk egyik legkedvesebb emberét. Néhány nap múlva pedig bekopogtak az irodámba. A nagybőgős sebész főorvos fia hozta be a hagyatékot. Az íróasztalom mellé támasztottam, és ott is maradt hónapokig. Nagyon nehezen tudtam megválni tőle. Olyan szeretettel néztem rá, mint a két évvel később távozó fényező- és mázolómester ecsetjeire, apám szerszámaira. Egyébként jó barátok voltak.

Ha lesz utolsó ítélet, nemcsak harsonák szólnak, hanem nagybőgők is – biztosan.

Magyar Szó
1989.