Kiša

Bez prekida je padala,

krovove, zidove oblila,

u večnoj kiši su sjala

neskrivena lica ljubavnika.

I od kapije do kapije,

od klupe do klupe, neprekidno

teško nebo ih je porivalo,

kaput im je prokisao.

Zajedno s njima kisnuše

ulice, prazne šume, mostovi,

svuda okolo spratovi,

suve sobe, topli zidovi.

Njima samo zadnje stanice,

samo nenastanjeni gajevi,

samo sjaj zvezda na zalasku,

samo kiše, samo mrazevi.

Ohladiše se peći,

iščezla blažena toplina,

ali ostade kao mesečev sjaj

odsjaj razotkrivenih lica.

Eső

Zuhogott szakadatlanul,

hullott a tetőkre, falakra,

örök esőben ragyogott

a szeretők fedetlen arca.

És kapualjtól kapualjig,

padtól padig, heteken át,

fölöttük ég nehezedett,

testükön ázott nagykabát.

Az üres erdők, a hidak,

és minden utca velük ázott,

köröskörül emeletek,

fűtött falak, száraz lakások.

Nekik csak a végállomások,

csak a lakatlan ligetek,

csak a lehulló ragyogás,

csak az eső, csak a hideg.

A kályha mind kihül bizony,

s kihül az emberek lakása,

de fennmarad, akár a hold,

fedetlen arcuk ragyogása.

Vernost

Čitav svet se budi u toj zori,

buđenje sunca i dana, poziv na pir,

nepomično, zauvek sam te zagrlila

i kao vernost, dan će večan biti.

Plačući bi kriknula, buđenje,

da vidiš i osetiš utehu, živi smo,

tratina, gore, reke ove planete

i sjaj svemira, svi zbore isto.

Rađanje je u toj dvostrukoj zori,

gledaj, budi se isto to nebo,

nepomično, ja sam ta koja te grli

i sjaji, sjaji isto to nebo.

Sviće. I da me ljubljeni zadrži,

ja sjajim. I više neću zaspati.

Hűség

Egy világ ébred itt e virradatban,

emelkedik a nap, a gyönyörűség,

mindörökké ölellek, mozdulatlan,

s örökös lesz a nappal, mint a hűség.

Emelkedik, kiáltanám zokogva,

hogy látva-lásd, hogy élünk, a vigaszt;

s a föld füve, hegye, folyója mondja,

s a mindenség ragyogja ugyanazt.

Emelkedik e kettős virradatban,

nézd, emelkedik ugyanaz az ég,

én szorítlak magamhoz mozdulatlan,

és ragyog, ragyog ugyanaz az ég.

Virrad. És hogy szerelmem ittmarasszon,

én ragyogok. És többé el nem alszom.

Oda

1.

Na obasjanoj steni sedim.

Povetarac

mladog leta kao da

toplinu lagodne večeri leluja.

Prilagođavam se tišini.

Nije teško -

naziru se obrisi prošlosti,

opuste se ruke i san me

optoči.

Gledam zelene grive planina -

u svakom listu

sjaj tvoga čela se ogleda.

Na osamljenom putu

lahor se tvojom

suknjom igra.

I ispod lomljivih krošnji, u senci,

vidim, kosa ti leprša,

nedra blago drhte, i

- dok otiče potok Sinva -

ponovo vidim, na okruglim, belim

belucima, na tvojim zubima

rađa se bezbrižan osmeh vile.

2.

O, koliko te volim, tebe

koja si doprla

do skrovišta lebdeće

dvolične samoće i

beskonačnosti.

Kao vodopad od vlastite buke

odvajaš se od mene i tiho se udaljuješ

dok ja na vrhuncu svoga života,

spotičući se u oblake i grude

kričim, u blizini horizonta,

volim te, draga maćeho!

3.

Volim te, kao dete svoju majku,

kao dubinu ćutljive jame,

volim te, ko soba svetlost,

telo spokojstvo il duša vatru!

Volim te, kao što smrtnici

vole život do preminuća.

Svaku tvoju reč, osmeh, pokrete

čuvam, kao tlo pale predmete.

U svoj razum, kao u metal kiseline,

nagonima sam te urezao,

lepoto dražesna,

tvoj lik ispuni tamo sve što je bitno.

Trenuci zveketom prolaze

a ti mi nemiš u ušima.

Zvezde se rađaju i gase

a ti mi stojiš u očima.

Tvoj ukus, kao tišina u jami

ohladnelo mi lebdi u ustima,

a tvoje ruke na čaši

i nežan splet žila

sećanje mame.

4.

Od kakve li sam materije

da me tvoj pogled seče i formira?

Kakva mi je duša i kakav sjaj

u unutrašnjosti titra

da mogu u maglovitom ništa

proći ti plodne doline tela?

I kao u rastvoreni um istina

spuštam se u tajanstvena skrovišta!...

Tvoj krvotok kao ruža penjačica

u večnom je drhtaju.

Nosi neprekidnu struju

da bi ti na licu ljubav cvetala

a materica blaženi plod negovala.

Osetljivo tlo trbuha

bezbroj korenčića kiti,

poput vezova nežne niti

su u tanane čvorove ispletene -

da bi slasne životne sokove gomilale

i razgranate krošnje pluća

o vlastitoj slavi šume!

Večna materija radosno buja

u tebi duž mračnih tunela creva

i novi život dobiva troska

u vrućim bunarima bubrega!

Valoviti brežuljci se nižu

unutra ti sazvežđa titraju,

fabrike rade, jezera se formiraju,

vrve sićušni životi,

rovci,

drozga,

nemilosrdnost i dobrota;

sunce sija, setna polarna svetlost se nazire -

negde duboko u tvojoj suštini

ni ne sluteći, besvesna vekovečnost lebdi.

5.

Kao ugrušci krvi

padaju pred tobom

ove reči.

Obstanak muca,

tek zakon je jasan govor.

Al vredne ćelije koje te svakodnevno

ponovo rađaju, već su spremne

da zauvek zaneme.

A dotle svi viču -

Jedina, koja si iz mnoštva

bezimenih izabrana,

ti mekana kolevko,

čvrsta jarugo, živa posteljo,

prihvati me!. . .

( Visoko je jutarnje nebo!

Bezbroj sićušnih kristala blista.

Oko mi je zaslepljeno.

Izgubljenost me pritiska.

Slutim, kako iznad mene vlastito

srce titra. )

6.

( Sporedna pesma )

( Vozom za tobom idem,

možda te još danas stignem,

možda ću se ohladnuti,

možda ću te opet čuti;

Žubori topla voda, okupaj se!

Evo mekog peškira, obriši se!

Peče se meso, neka ti glad stiša!

Gde ja spavam, tamo ćeš naći mira. )

Óda

1.

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifjú nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami tovatűnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -

homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom előrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlőidet és

- amint elfut a Szinva-patak -

ím újra látom, hogyan fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

2.

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tőlem s halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai között, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

3.

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

da te megálltál szememben.

Ízed, miként barlangban a csend,

számban kihülve leng

s a vizespoháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

4.

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige

alászállhatok rejtelmeibe!. . .

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szőve, bontva bogját -

hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját

s lombos tüdőd szép cserjéi saját

dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék rorró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élő állat,

bogár,

hínár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong -

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

5.

Mint alvadt vérdarabok,

úgy hullanak eléd

ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim, kik ujjászülnek

napról napra, már fölkészülnek,

hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -

Kit kétezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek,

te egyetlen, te lágy

bölcső, erős sír, eleven ágy,

fogadj magadba!. . .

( Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szivem. )

6.

( Mellékdal )

( Visz a vonat, megyek utánad,

talán még ma meg is talállak,

talán kihül e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz :

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Íme a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad. )

Oda nedoumice

Odavno se spremam ispričati tebi

skrivena sazvežđa moje ljubavi,

samo što je bitno, tek u jednoj slici -

Ti kao postojanje vrviš u meni,

a katkad si tako sigurna i večna

kao u kamenu skamenjena školjka.

Na noćnom nebu šareni oblaci

među šumovima neuhvatljive snove love. -

I još uvek ne mogu ti ispričati

šta meni znači, kada dok radim

na sebi tvoj blagi pogled osetim.

Šta vrede poređenja prazna?

Sutra sve ispočetka smeram

jer toliko vredim koliko i reč

u pesmi i dotle, dotle me to grize

dok od mene tek kost i koža ostane.

Umorna si i ja osećam, dug je bio dan, -

šta još reći? predmeti se pogledaju

i tebe hvale, zazvuči kocka šećera,

na sto sitne kapljice meda padaju

i kao zlatne kugle sjaje na stolnjaku

i prazne čaše same odzvanjaju.

Radosne su jer s tobom žive. Možda ću

stići kazati, kako je, kada te čekaju.

Polagano senke sna te dotiču,

odlete pa ti se do čela primiču,

još me pozdravljaš pospanim očima,

razvežeš kosu i snovi te pokriju.

Miruju duge senke tvojih trepavica

i tvoje ruke, polegle grane breze,

to ja spavam u tebi, nisi drugi svet.

I čujem kako se menjaju tajanstvene,

tanke, mudre crte u hladu tvojih dlanova.

Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. -

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a terítőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

Obožavanje vrućeg vetra

Margiti

Vetre, ustao protiv krvi

vrući vetre, uzdahu lavice, južni

žamoru, žuti odsjaju bronzanih grudi,

u oči srljaš, poljubac ti je zaraza,

zelena trava moje mladosti zauvek je tvoja,

gledajući unazad vidim : od tvoje vatre sam hrapav,

buntovni vetre, što ispuštaš horizontalu krika,

na ramenima svilena traka testere, žile

mi piliš, gudalo na membrani koštane

moždine, koja zvezda te je vodila protiv mene

da me vatrom preplaviš, nemirom ispuniš,

da mi oči samo vezove munja vide,

od kakve ljute zvezde je zapovest, da milosti nema,

i da je neće biti? - al tako, tako mi i treba

kad mi je godilo život na otrovu praznoverja početi!

Oko vrata mi se vrtiš, u vrtlozima skutova

svetliš besom arsena, ciana, zauvek me zatvaraš,

vrat mi je tvoja osovina, ti, užareni disk,

golemi ovratnik suše, u bunilu vrcana

činija - put si žrtava, otkinuta blaga mi

strepnjom obavijaš, nezrela ljubav, nosiš divljim

okusom grozdove poljubaca, plače u tebi moja

zora, jagnje bezazlenosti, pesma nevinosti,

lanac slatkih grehova, kosa zlatna, i u žiži

moj suludi um, jer tebi pevam vrtlog vrtloga,

babilonski venac što guši, ti usijani,

ti žuti, ti ciganski vetre, - ti ciganine!

Stani, il' uspori, svoja blaga želim videti!

Svezan u naramak od mrene buni se moj sretan

vek, snagom usana razdirem, nervozno njuškam -

kao umoran pas štenad : promatram svoje uspomene.

Prisećanje oka i krvi, odsjaj bajki

i dvorište propaćenosti, tamo živi

mali kralj, u centru sveta na vrhu breze, i nosi

ga vetar, zvono u zeleno-crvenoj kuli strasti -

ja sam to zvono, zvuk ljubavi i bojazni u

meni, ne čuje to niko, ne vidi me niko -

pogledaj, crna curo! Samo njen đerdan baca

mi u lice dane bakrenih novčića, na me ne diže

pogled s krasuljka, a sangvinična banda drombulja,

sjaje snovi kovača klepetuša i bronzanih bakrača,

u travi su im brade, kose, u travi su crni nokti,

i žene razdrljene poleđuške sanjaju,

elastične humke gde u mleku i medenoj

slini kudrave lutke klize - zar bog postoji!

Pogledaj, crna curo! Tek me kacigaste grudi gledaju,

sebe u venac različka, u okovani azur veže,

mada vojvoda na taljigama u mraku psalma
[duboko spava,

iskrivljen je toranj presude, ispregnuti magarci:

potkovani zečevi u žutilu ječma tumaraju,

al halal lobanji proroka u šaragama,

nek mu visi naduta glava, usta nek sunce ozari,

zube nek miluje, na travi raštrkanu

kosu i gnusnu slinu nek vetar dugo talasa.

Dođi, crna curo! Ustaje, prema meni se okreće,

uzak bronzani struk se napinje, od bedrenjače

kao zlatni stih iz usta svetaca čudovišni

svod se proteže. Ne boj se, oči su mi zatvorene.

Lep ti je venac. Lepa si. I kao vetar vruća.

Vatrom gore moje žlezde, zubi za tobom zvekeću,

klečim zbog tebe, psujem zbog tebe -
[gizdavo prokletstvo

je to popodne, pernati šešir na mrtvačkoj glavi!

Čuješ li tu galamu? Večernja molitva Mariji,

u dolini svilenih zastava, babe i glupe device.

Prestraši me ta galama, preko pšeničnih polja

barjaci, čudan zveket užasnih zvona dolazi,

umrećeš bedniče, poviče gospodin župnik, mačevi

golemo narasli i oholi mađarski kraljevi

konjima gaze me - o kletve, i snove mi kvarite!

Napustila si me, crna curo. Na mom ramenu

tvoj venac je zmija puna modrih krljušti,

grivaste bande duž bele prašine druma se vuku,

tvoju pesmu vruć vetar na moju žalost duva.

Sedeći na žutom nasipu žarko te želim,

za tobom pevušim, duvan do iznemoglosti pušim

i kad mi prsti, usne u zlato sazriju, stižeš do me,

otužna-smešna prilika dolazi ošišane glave

i u snopove vezanu kosu uz nogu mi spušta.

Ko je ošišao vilu? Pa smrt - islužena smrt,

smrt zbog malenog ogledala s postoljem - ta trula smrt,

pas uhvatio, sin zgrabio, tako ju je smrt ošišala.

Umirem ako plačeš, pogledaj, ovaj proziran

oblak suze ti upija, od tog sredstva kosa će ti izrasti,

a starcu i sinu i psu mošnice ću smožditi,

posolit ću i zapapriti, da vilu nikad niko ne striže.

Mrtvu kosu vetar nosi, ptice kljunom uzimaju vlasi,

lete s njima u beskonačnost, ushićeno lebde tamo,

krenu u raj ptičjih gnezda gde tvoju sjajnu kosu hvale.

Vilo, s glavom lavice, oživiš mi krvne sudove,

kad u vrućini zelenilo grada vene,

kad teškim uzdahom svi tornjevi blede,

i crep trošne kolibe poput suhog lišća pada,

i muhama okićeni, sipljivi konji dahću,

za vreme vetra, kad gleđ pucketa

sa odbačenih sudova i dasaka s tarabe,

za vreme vetra i vatre, kad jedan zalutali zrak

violinu usmrti i usijanom gušom slavuji

bezglavo leteći kukaju : božji kalemi,

kad sam već pao i u kosi mojoj cvrčci plaču

i među mojim zubima trava zadimi

jer vatra vatru čeka, i da uzalud ne čeka :

preko glave mi prelaziš u žutoj suknji,
[ti naslado, ti koroto!

U Grand hotelu priznajem starom konobaru :

vetar sa Balčika, taj vetar sa Balčika

krv mi ždere, kosti mi suši, al milosti nema,

ne štiti me ledena škrinja, ni severna zvezda,

zov vrućeg pisma : ako si hrabra, opet te čekam! -

žuto gori poruka u mom zamračenom kutku,

moje oči vizije ucenjuju, al uzalud :

nad peščanim rudnikom gori zadnja zelena kruna,

od ljubavi, od nas dvoje načinjena lomača,

ikone vatra preplavi, užareni skut drveta,

i stotinu perziskih pastuha Dobruđže juri

u Crno more tražeći hlada - joj meni, joj!

Priznajem izbuljenim očima carinika :

Ružu sam izneo, al tek njen pepeo poneo.

Stigao sam, al gde? Do postrojenih kamenih bića,

iz probušenih kamenih glava zima huji :

ka-men-si-već, ka-men-si-već, ka-men-si.

Ne! Nisam kamen, kamena bića, joj, vi kamenovi,

ja vruć vetar obožavam, plačući vičem za njim,

protiv ledene kamene gospode vrućom

[sabljom se branim.

Prži me tvoj osmeh, dođi sa mnom Prugasta Koso

već ćemo na stene opevati krik krvi,

patiti znam ja - idilu je ubila sudbina,

al preko talasa užasa i oštrica noževa

prenosi me vruć vetar, jer nosim obeležje.

Čudo, da stane tu, u iznajmljenoj sobici

odsjaj tvojih zubi, prugasta kosa što se talasa,

slasti koje guše! Vruća si kao vetar!

Al odabrani kumovi su u kamen pretvoreni,

deveruše krečom vezane košulje nose,

venčavamo se u ružičastoj košulji, jedinoj,

devetstopedesetdruga, slavlje uz tanjir crne višnje

i sa kredenca gospođe Čuri sušena kora hleba.

U mučno-beloj košulji grče se tvoja usta i veđe,

uz zvuk zlatnih fanfara sazreva plod tvoje maternice!

Vetre, ti kriptu mi čuvaš, vrući vetre,

verni moj psu - rađe verni moj vuče,

koja zvezda te je nad mene stavila,

ko te tu šalje, da mira ni ovde ne nađem?

Mesa nemam, samo kosti, usamljene kosti,

samo bujna kosa i nesameljiva kruna!

Vetre, ti što čudo isijavaš, ti vetre, ti profecijo,

šapćeš-mrmljaš-urličeš : došlo je vaskrsnuće!

Prvo ti staneš na noge, vlagu, mračnu zimu uništiš

i samu zemlju napadaš, ti usijani,

ti ciganski vetre, i crkotinu iskopaš,

vetre, razuzdani anđele, dušu u me usadiš,

krunom teretiš, goniš u Eden, sjaj mačeva,

gore na zelenu humku, u susret punog meseca,

svake noći do nje, koju si za mene birao,

da svake zore svet sa snebivanjem

promatra crne pege na padini humke :

pogledajte, tamo, Ljubav je ponovo zasela tamo!

A forró szél imádata

Margitnak

 

Szél, te véremre támadó forró szél,

nőstényoroszlán sóhaja, délövi

lárma, te sárgaréz-mellű ragyogás,

nekimész a szemnek, táncolsz, a csókod : ragály,

ifjuságom zöldfüvü halma örökre tiéd,

visszanézve látom : tüzedtől csupa sömör,

lázító szél, te vízszintesen húzó sikoly,

selyemszalag-fűrész a vállamon, ereimet

riszáló, csonthártyáimon játszó vonó

téged micsoda csillag vezényelt énellenem,

hogy lázzal elárassz, nyugtalansággal betölts,

hogy szemem csak villám-csipkéket lásson, micsoda

haragos csillag parancsa a hangod, hogy irgalom nincs,

és irgalom nem lesz? - de így kell, de így kell nekem,

ha jól esett babonád mérgén kezdeni életemet!

Itt forogsz nyakam körül, kerekülsz uszályosan,

cián és arzén dühével világolsz, örökre bezársz,

íme, a torkom a tengelyed, te izzó korong,

óriás aszály-gallérom, lázálmok-pörgette tál -

tele vagy áldozatokkal, letépett kincseimet

sejtetve süvítesz körbe, éretlen szerelmem, csók

vad-ízű fürtjeit hordod, sír benned pirkadatom,

ártatlanságom báránya, szűz versem, arany hajam,

pénzt érő tajtékom, édes vétkeim láncolata

s középen bolond fejem is, mert neked énekelek

örvények örvénye, babiloni fojtó koszorú,

te forró, te sárga, te cigány szél, - te cigány!

Állj le, vagy lassulj, kincseimet akarom látni!

Hályog-bugyorba bekötve háborog boldog korom,

szám erejével kibontom, szimatolom idegesen -

kölykeit a fáradt állat : bámulom emlékeim.

Vérem és szemem emléke, mesebeli fény

s gyötretés udvara, ott él a kicsi király,

a világ közepén, a meggyfa tetején, s fújja a szél,

a szenvedély zöld-piros tornyában élő harang -

én vagyok az a harang, szerelem s riadalom

bongása bennem, nem hallja senki, senki se lát -

nézz ide fekete lány! Csak a nyaklánca dobál

arcomba rézpénz-napokat, szemeit a búzavirágról

nem emeli rám, pedig durmol a vérmes banda,

a kolomp-kalapálók, a réz-üsttel rémlők álma sugárzik,

szakálluk, hajuk a fűben, fekete körmük a fűben,

hanyattfekve álmodnak a nők is, kitárva a mellük,

ruganyos halom, hol tejben és cukros nyálban

csuszkálnak a göndör babák-ó, van-e isten!

Nézz ide fekete lány! Csak a sisakos mellei néznek,

búzavirág-koszorúba, azúr bilincsbe köti magát,

pedig horkol a kordéban ülve a vajda biblia-sötéten,

ferdén az ítélet tornya, kifogott szamarai:

patkós nyulai méláznak az árpakalász aranyában,

de áldassék a mózesi nyakszirt a kordé farán,

hordó-feje csüngjön, horkoló száját süsse a nap,

ezer fogát cirógassa, fűre leomló

haját és boros nyálát lengesse a szél sokáig!

Gyere ide fekete lány! Föláll és fordul felém,

kicsi rézkohó-csípeje megfeszül s combja közül

mint aranyírás a szentek avatott ajkairól

fényes csoda-szalag ível. Ne félj, a szemem lehúnytam.

Szép koszorúd van. Szép vagy. S forró akár a szél.

Mirigyeim égve-égnek, pengenek érted fogaim,

letérdelek érted, káromkodok érted - ó cicomás

kárhozat ez a délután, halálfejen tollas kalap!

Hallod ezt a lármát? Litániáznak Máriához,

banyák a tudatlan szűzek selyemhavu zászló-ligetben.

Megzizzaszt ez a lárma, a gabonatáblákon át

lobogók, zsibogó csengők, rémes harangok jönnek,

meghalsz te gyalázatos, kiált a plébános úr, a kardok

óriásra nőnek, s dagadozva a magyar királyok

rámlovagolnak - ó átkok, megrontjátok álmomat is!

Itthagytál, fekete lány. Koszorúd alvó karomon

drága kékpikkelyű kígyó, kinyúlva borzong,

országút fehér porában vonul a sörényes banda,

dalodat bánatomra hullatja a forró szél.

Ülve a sárga sáncon kívánlak nyugtalanul,

dúdolok érted, magamat kábultra bagózom érted,

s mire ujjaim, ajkaim arannyá érnek, megérkezel,

ríkató-nevettető móka jön, árva kis feje kopasz,

s kévébe kötött haját a lábamhoz ejti vonítva.

Ki nyírta meg a tündért? A halál - azs a vén halál,

egy talpas kis tükör miatt a halál - azs a rohadt halál,

ebe elfogta, fia lefogta, úgy nyírta meg a halál.

Meghalok, ha sírsz, idesüss, ez a báránykafelhő

könnyeidet issza, e pusztítótól hajad lesz hamar,

a vénembert pedig fiastul, ebestül kiherélem,

besózom, bepaprikázom, ne nyírja meg a tündért soha.

Holt hajadat ontom a szélbe, minden szálára jut egy madár,

fölviszik a kék levegőbe, ott rebegnek édesdeden

s madárfészkek mennyországa örvend a te fényes hajadnak.

Oroszlánfejű tündér, zengeted vérem szobáit

mikor a város zöld öve sorvadni kezd a hőben,

mikor sóhajtva kifakul minden torony,

a vityilló kátránypapír-födele pörge levél,

kehes lovak zihálnak begyémántozva legyekkel,

a szél idején, mikor a zománc pattog

fűbedobált rossz fazekakról, palánkról a léc,

a szél és láng idején, mikor egy tévedt sugár is

szivendöfi a hegedűt, s parázsló beggyel jajongnak

föl-alá szállva a pacsirták : isten jojói,

ha már hanyattestem s rínak a tücskök hajamban,

s fogaim közt füstölve kigyullad a fűszál,

mert várja a tűz a tüzet, s nehogy hiába várja :

sárgaszoknyásan fejem fölött átlépsz, te gyönyör, te gyász!

A Grand Hotel B-ben a vén pincérnek bevallom :

a balcsiki szél, papa, a balcsiki szél,

az eszi a vérem, szárítja a csontom, de irgalom nincs,

nem óv meg tőle se jégszekrény, se északi csillag,

íme a forró levél : ha bátor vagy, várlak újra! -

besötétített szobámban üzenete sárgán lángol,

zsaroló vízióval harcol a szemem, de hiába :

ég a homokbánya fölött a végső zöld korona,

kettőnkből rakott máglya, szerelem emészti el,

ikonokat elönt a láz, a fákról izzó uszály

s Dobrudzsa száz perzsa ménje rohan ordítva

hűlni a Fekete-tengerbe - jaj nekem, jaj!

A reptéri vámos pisztolycső-szemeinek bevallom :

igen, a rózsát kivittem, de csak üszkét hoztam haza.

Megérkeztem, de hová! Katonás kő-emberekhez,

kő-fejükbe fúrt lukon át kisüvít a hideg :

kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál

Nem! Nem változom kővé, kő-emberek, jaj, ti kövek,

a forró szelet imádom, kiabálok érte sírva,

hidegetek ellen, kő-urak, forgatom tüzes késem.

A te mosolyod éget, gyere velem Sávos Hajú,

majd ráénekeljük a kőre a vér sikolyát,

szenvedni nagyon tudok - a sors az idillt megölte,

de az iszonyat vizein, s a borotvák élein is

átvisz a forró szél, mert magának rég kijelölt.

Csoda, hogy elfér ide, albérleti pici szobába,

fogaid villáma, táncoló sávos hajad,

fullasztó gyönyöröm! Forró vagy akár a szél!

De kővé váltak a kiszemelt násznagyok idő előtt,

koszorús-lányaidon csupa mészkő a csipke,

esküszünk rózsás blúzban, egyetlen ingben szelíden,

kilencszázötvenkettő, a lagzi egy tányér fekete meggy

s Csuri nagysága kredencéről pattogó kenyérhajak.

Hányingeresen fehér ingemben vonaglik szád és szemöldököd

s aranyharsonák szavára érik a te méhed gyümölcse!

 

Szél, te síromat vigyázó forró szél,

te hű ebem - inkább hű ordasom,

ki az a csillag, ki ide-ültet fölém,

ki küld ide téged, hogy itt se nyugodjak soha?

Pedig húsom nincs már, csak a csont, csak az árva csont,

csak dús hajam s őrölhetetlen koronám!

Szél, te csoda-kisütő szél, te prófécia,

súgod-mormolod-süvíted : eljött a föltámadás!

Legelőbb te állsz lábra, a nyirkot, a sötét hideget

megölöd s a földnek esel, te tüzes,

te cigány szél, a dögöt is kikaparod,

szél, szilaj angyal, a lelkedet fújod belém,

rámrakod koronám, s beűzöl az Édenbe, kard-ragyogás,

föl a zöldfülű dombra, randevúra a nagy hold alá

minden éjszaka hozzá, kit kiszemeltél nekem,

hogy minden hajnalban ámuljon el a világ,

fekete foltokat látva a domboldalon :

odanézzetek, oda, a Szerelem ujra odahevert!