Procvetala ruka

Laslu Nađu

U sjajom Svemiru ko me okreće?

I zracima moju krv ko ispuni?

Šta me je spojilo s tim izazovnim vremenom,

bičem, vladarem svoje jezdeće usudi?

Ja, sićušna jabuka, koja između grotla zemlje

jedri i halapljiva usta revnosno izbegava!

tako se želi predati preminuću, da u večnom mraku

zrake iz mene izraslo zvezdano drvo isijava!

Znam, ti shvataš veličinu te igre nužde

i znaš : od meni pružene ljubavi ništa neće nestati

jer smrt je moja pobeda nad smrću i materinski je uzvišena :

hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.

Od iskona me motre sveta lica kamena i leda.

Naučih na jastuku od kosti tamnih hordi spavati.

Ali vaskrsnu preci ako mi se bedro pomera :

hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.

Zasele su užarene oči u jamama lobanje,

koža skriva deo, što su kukci rovali,

zveče bakrene brezlete, pljeska procvetala ruka -

hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.

Hropće panter, napadao bi ali ne sme,

svetla brada nervozno podrhtava, škripe zubi,

krasno meso neman gomila oko nas -

hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.

Sve dozreva, sazreva i vihor na nebu,

kao od dodira metalne žice grunu nebesa,

kapi kiše, kao prastari srebrnjaci

plaćaju za urod, leži zemlja raskriljena.

Gle, iznenada grad izrasta iz livade,

na krovovima nebodera oblak lenčari,

neukroćena bakrena krila vetreuški

hlade se i čegrtaju na svemirskoj promaji.

Ja, koja sam izbila iz bede

da osvojim Evropu, ja šatrovka sveta,

svoju zastavu na najviši krov postavljam -

hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.

Radosti i gorčine moju su krv požnjele.

Bogata sam, ali za odelo jedva će ostati.

Kao vetreuša se okrećem u vihoru novih melodija -

hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.

Moj sastanak sa životom sušto je poštenje i vernost.

Nisam žderala, nit ću salom sebe klesati.

Moje telo, kao i dušu ideali su kovali -

hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.

U mrkloj noći snovi su mi puni

nevinih srdaca, sanjareći ćemo se kretati

u beskrajnom, zvezdanom prostoru plodnosti -

hajde sa mnom taj samrtni ples plesati.

Nemilosrdno je vreme, u surovoj oluji

prebledele, goleme oreole sam videla kotrljati.

Ali sjaj mog nezaštićenog lica neće nestati -

hajde sa mnom u taj samrtni ples plesati.

A kivirágzott kéz

Nagy Lászlónak

Ki forgat a ragyogó Űrben?

Ki tölti be még a véremet is sugárral?

Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,

száguldó sorsom ostorával, urával?

Én apró almácska, a föld szájai közt

lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!

aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben

ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét,

s tudod : rám-lángoló szerelmedből nem
[vész semmi se kárba,

mert az én halálom : győzelem a halálon,
[s magasztos, mint az anyáké :

gyere velem táncolni a halálba.

Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.

Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.

De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam :

gyere velem táncolni a halálba.

Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,

benövi áldott bőr azt, ami lárva,

rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz -

gyere velem táncolni a halálba.

Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,

foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,

körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús -

gyere velem táncolni a halálba.

Beérik minden, érik a vihar is az égen,

feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,

nagy zápor-csöppök, mint ezüst ókori pénzek

fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város,

felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,

fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai

hülnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát

elragadjam, én, a világ női vagánya,

zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm -

gyere velem táncolni a halálba.

Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.

Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.

Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt -

gyere velem táncolni a halálba.

Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.

Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.

Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár -

gyere velem táncolni a halálba.

Nagy éjszakámat én álmodom teli

élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva

forgunk majd a termékenység csillag-terében -

gyere velem táncolni a halálba.

Irgalmatlan az idő, rideg szelében

gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva.

De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik -

gyere velem táncolni a halálba.

Neka nema uspomena

Neka nema uspomena onaj ko grli,

broj, prošlost, pretke nek ne poseduje,

onaj ko grli neka samo živi,

radost ko čeka, nek svet daruje -

neka samo ćuti, svaka reč je laž,

nek ne gleda forme, forma je : nevernost,

nek mu raste ljubav u ljubljenoj masi

poput prvog trena u beskonačnosti

i neka zna, sada se s njim mnogi grle,

nek zna, s njim će mnogi pobediti,

nek mu u tom ritmu raste naslada,

nek sa sobom povuče svog saputnika,

nek ne sluša lajavce sa obale,

ko voli nema greha - samo pravdu,

ko voli neka mnogo voli

da punu pravdu nađe u obnavljanju.

Ne legyen emlék

Ne legyen emlék abban, aki ölel

ne legyen múltja, száma, öregapja

abban, aki ölel, csak élet legyen

ki örömre vár, egész világot adjon -

ne mondjon szavakat, minden szó csalás

ne nézzen formát, a forma : hitetlenség

úgy nőjön csókja a csókos anyagban

akár a kezdő perc a végtelenben -

és tudja, most vele sokan ölelnek

s tudja, vele egyszer majd sokan győznek

e ritmusban nőjön, lobogjon kéje

s rántsa magával párját parttalan -

ne füleljen a parti ugatókra

ki szeret, vétke nincs - csak igazsága

nagyon szeressen, aki szeret

hogy teljes igazság legyen az újhódásban.

Na istom ležaju

Na istom ležaju,

omamljujućem zraku,

u neodlučnom mraku,

ljubavnom zagrljaju

u istoj domovini

skupa goreći zimi

ili u letnjoj vrućini

izrazi su nam isti,

u bolnoj parnici

suočena dva svedoka,

u toplini tvog čela,

u toplini mog čela,

u stenu zatvoreno,

u duši pripojeno,

naše prekrasno čedo,

vreme, skupa nadgledamo.

Egy ágyon, egy kenyéren

Egy ágyon, egy kenyéren,

szemünkbe hulló fényben,

tétovázó sötétben,

szerelem fenyvesében,

egy földön, egy hazában,

égve egyforma lázban,

hidegben, nyári lángban

egyforma szó a szánkban,

torkot fájdító perben

tanúként egymás ellen,

homlokod melegében,

homlokom melegében,

zárva eleven kőbe,

lélekben összenőve,

gyönyörű csecsemőnkre,

ráhajlunk az időre.

Sjaji, Margita

Što tražiš priznanje, iznuđeno?

Što zapitkuješ, da li sam voleo

pre, no što sam ti ruku zarobio,

osim tebe i drugu, i koliko?

Pitanjima ne budi

minule uspomene;

prošlost, koja ne kruži,

ta zauvek iščezne.

Da, voleo sam. Poput oštrice

para me nemilosno sećanje

i otkriva davno mrtav živac što

nekad kao ranjena zver trzao.

Ne marim za tu ženu,

ne prži me ta vatra.

Jesam voleo jednu,

i više, nego te sada.

Više sam voleo, ali ne nju!

Shvati, u njoj svaku mladu ženu,

jer tad pređoh prag dečačkog neznanja. . .

I sebe sam više voleo tada.

Blistala je i smrt

lica slavlja i besa,

čitav bajolik vrt

tog irealnog sveta.

Blistala je podivljala tajna,

u mom oku čarolija, sjajna.

Nestala je ta vatra, mračnije je,

ali u tom mraku sjati vidim tebe!

Sjaji Margita, sjaji,

svet sa svetlom ozari,

na pravom putu ići

tim sjajem ćeš mi pomoći.

Boga, koji iz ničega

stvori zemlju, nebo, čoveka,

detronizuje zreo muškarac

koji ne stvara svet, ali ga shvaća.

Svetli dakle svetu moj,

svetli u životu mom,

na svetu, u svetlu tvom

urediću život moj.

Csillogj, Margitka

Miért kívánsz fordított vallomást?

Miért vallatsz, hogy szerettem-e mást

rajtad kívül, és mennyire szerettem,

míg kezed, birtokul, kezembe vettem?

Ne vallass, ne gondoltass

a régi szeretőkre;

ami nincs, nem is volt az,

megsemmisült örökre.

Igen, szerettem. Mint orvosi kés

boncol az objektív emlékezés,

s felfejti a már halott idegszálat,

mely egykor vonaglott, mint sebzett állat.

A szívem meg se dobban,

a régi tűz nem éget.

Szerettem egy nőt. Jobban

szerettem, mint ma téged.

Jobban szerettem, de értsd meg : nem őt!

Benne szerettem minden ifjú nőt,

mert véget ért a vaksötét gyerekkor. . .

Jobban szerettem magamat is akkor.

Ragyogott a halál is,

akik öleltek, öltek,

a dolog irreális

fényben tündököltek.

Fényekben tündökölt a vad titok,

hő szemem nem látott : világított.

Fénye kihunyt már, a világ sötétebb, -

de a sötétben fényleni lát téged!

Csillogj, Margitka, tennen

fényeddel csillogj fennen,

fényeddel segíts engem

az igaz úton mennem.

A bűvész istent, aki semmiből

eget és földet és embert bűvöl,

detronizálja már az érett férfi,

ki a világot nem teremti : érti.

Világolj hát, világom,

világolj életemben,

fényednél a világon

a rendet megteremtem.

Pohvala

Uvek si tiha. Tiha.

Svetliš kao obasjana tratina.

Osmeh ti cveta kao da u njemu

sazreva zemaljska tajna blaženstva.

Video sam te sučelice sa smrću.

Čak i voz je ustuknuo kada

otkidajući kočnicu užasa

u izbezumljenom času udarca

nanoseći crnu žalost na te

obuzela te je strašna istina :

kome si krenula, nije živ.

Na slepoj ruševini svesti, među

provalijama bezumlja

nemo si zurila u prazninu.

Jer izvor suza je dublji od

bunara, plakati nisi mogla.

Video sam te sučelice sa životom

kad te je na stvaranje pozvao.

Nisi dozivala. Samo su ruže

bola plamsale na tvom obrazu,

kao da si zbog iskonske naredbe

ležala na svom krevetu a ne

zbog puste telesne potrebe, poput

reke koja slobodno buja jer svojim

koritom na more se oslanja.

Svugde sam već bio.

Iz tuđih prozora promatrah

gromko napinjanje prostora,

osluškivah preplašene šumove

odlazećih trenutaka.

Dobro je zamisliti

da postoji tišina, koja

svetli, osmeh

što zemlji plodove daje,

da u ritmu tvoga smiraja

kuca i bilo postojanja,

i dok san, svetlost, boje prolaze,

iz tebe iščeznuti ne mogu.

Dícséret

Csendes vagy mindig. Csendes.

Világítasz akár a fénnyel rakott mező.

Mosolyogsz, mintha édessége titkát,

gyümölcsét benned érlelné a föld.

Láttalak szembenézni a halállal.

Megtántorult a vonat is, ahogy

a rettenet vészfékét elszakítva,

eszeveszett, vakító csattanással,

fekete pernyét, gyászt sodorva rád,

beléd csapott az iszonyú bizonyság :

akihez indultál, nem él.

Az eszmélet vak romjain, a téboly

emésztő lángjai között

csak nézett, nézett kérdező szemed.

Nem tudtál sírni, mert a könnyek

forrása némább, mélyebb, mint a kút.

Láttalak az élettel szembenézni,

mikor teremni szólított.

Nem kiáltottál vissza, csak a kín

rózsái égtek, égtek arcodon,

mintha nem is a test parancsszavára,

valami ősibb rendelés szerint

feküdtél volna ágyadon, akár

medrében bizton áradó folyó, mely

két partja talpát tengernek veti.

Már sok városban jártam.

Idegen ablakok mögül

láttam a tér harsány erőlködését,

kihallgattam a bogárlábú percek

ijedve futkosó neszét.

Jó elgondolni, hogy

van csend, amely világít,

mosoly, amely

gyümölcsöt ád a földnek,

hogy egy-ütemre ver a lét

nyugalmad ritmusával,

s hogy amíg fény, szín, álom elcikázik,

belőled el nem fogyhatom soha.