Silling István
Ú t j a i m
 
C Silling István, 1999
zEtna, 2000
 
 

Tartalom
Regölő

Ú t j a i m
(1- 20)
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
Silling István tanár, néprajzkutató, nyelvész és művelődéstörténész, a nyelvtudományok magisztere. 1950-ben született Kupuszinán. Iskoláit szülőfalujában, Zomborban, Szabadkán és Újvidéken végezte. Középiskolai tanár volt Apatinban, levéltáros Zomborban. Jelenleg az Újvidéki Egyetem zombori Tanítóképző Karán tanít. 1971 óta publikál hazai és külföldi lapokban.
Eddig megjelent kötetei: Ismeretlen anyám (Kupuszinai népballadák és balladás dalok), Rónay István: Késő álmok (versek) [ A verseket összegyűjtötte, a bibliográfiákat készítette és a bevezető tanulmányt írta S. I.] ; Boldogasszony ablakában (Népi imádságok és ráolvasások Kupuszináról); Kupuszinai tájszótár; Templomok, szentek, imádságok (Tanulmányok a vajdasági népi vallásosság tárgyköréből); Kínján esék esete (Vajdasági archaikus népi imádságok); Örökségünk nyomában (Levéltári jegyzetek a Bácskából); Kakasok szólalnak, Máriát kiáltanak (Adalék a vajdasági magyar archaikus népi imádságok variálódási vizsgálatához); Tegnap és ma (Adalékok Nyugat-Bácska néprajzához).
 
 
 
 
 
 
 
Magas, csonka tornyok
"Miért kerestem az utat oly mohón,
ha társaimnak nem mutathatom?"
(Goethe)
 
Egyfajta narratív örömet hordoznak magukban Silling István versei. Nem képekből épülnek fel ezek a költemények, hanem elmondásból, visszaemlékezésből, verbális felidézésből -- s különös módon, ezáltal a festészet alkotói eljárására utalnak. Nem kínálják közvetlenül a költői eszköztár felhasználásával teremtett képet, hanem az elmondással, a leírással előhívják azt, ami lényegében nem is látvány, hanem az élmény kibontakozó reminiszcenciája. A vers úgy nyer konkrét tartalmi töltést, mintha a vásznon jelenne meg az ábrázolás, rétegről rétegre hangsúlyosabban.
De az öröm is alig több bennük: a (vers)teremtés öröme, vagyis a vele azonossá váló emlékezés, a felidézés öröme. A versek alapélménye a hiány döbbenete és az elmúlás revelációja, ami meghatározza a versbeszéd tónusát, intenzitását is: a rezignáció, a melankólia, az érzékenység őszinte megvallása jellemzi ezeket a költeményeket. A múlt az, ami hiányzik, vele együtt az elvesztett utazások, s ha tudjuk, hogy utazni annyi, mint élni, és élni annyi, mint utazni, bátran kimondhatjuk, hogy az utazásokkal az ifjúság is emlékké minősült át. A költő tudja, hogy nem birtokosa önmagának, sem a valóságnak; elveszett útjait már csak a csigaházban lakó angyalok járhatják be, neki és emlékező-társának csupán az elmúlás letaglózó felismerése marad:
 
Azóta egyre üresebben
tátog a szánk
és lézeng bennünk a rettenet
a végső semmi előtt.
 
Mindenképpen különös költészet Silling Istváné. Formai-tartalmi elemei szorosan egybetartozó ciklussá fogják egybe kötetének verseit. A költő megszólalásában a bársonyos érzékenységet ötvözi a földrajzi és kultúrtörténeti toposzok referenciális megidézésével, valamint a szerelem leplezetlen létvezérlő erejével. Verseiben, utazásaiban nem cselekszik, mert a tett talán összeroppantaná az emlék nemes porcelánját. Ehelyett inkább gondol, emléket idéz, ami egybemosódik az álmokkal, az ifjúság akarásaival. A költemények időbeli meghatározásai, az olyanok, mint a "hosszúra nyúlt jegyességünk idején", a "boldogságunk hatodik havában", vagy a "míg hessegetem magamtól / a félelmet keltő könyörtelen behívót" egybemossák az élt s volt időt, a vers születésének és az emlékezetben felidézett érzések (nem pedig látványok és cselekvések) keletkezésének idejét.
A versindító formulák, az emlékszem; gondolok; emlékszel; látod-e még; emlékszel kedves; nem emlékszel kedves típusú megszólítások és önmegszólítások után a költői narráció lassan kibontakozó, de leplezett érzelmi lobogással fényt, világosságot, nyarat idéz, amit a versben nem is kötelezőenkell elválasztani az álomtól. A napfényes reneszánszban, az ígéretes tavaszidőben tett utazások élménye kettős meghatározottságú. Egyfelől a költő életének fontos pillanatait merevítik ki, egy-egy városhoz, helyhez, térhez, épülethez, tájhoz kötve az ifjúság és a mindvégig meghatározó szerelem reáliáit. Másfelől a kultúrtörténet jeles emlékei előtt hajt főt a saját múlandóságának tudatával megvert költő. Nem magasztal, nem dicsőít, inkább magához ölel mindent, ami kedves számára: a szeretett hitvest, a csodált természetet, az emberkéz alkotásainak megbecsült darabjait, a lélek épülését szolgáló világi megállókat.
Silling István költészete -- hadd ismétlem meg --, különös, -- és tegyem hozzá --, közvetlenül érinti meg az olvasót. Nem a szóval való bűvészkedésre épít, hanem éppen fordítva, narratív versbeszéddel mondja el, amire csak az igazi költészet képes: hogy milyen magasak lehetnek az emlékezés csonka tornyai.
Fekete J. József