Könnyező bohóc

 
Hiány
 
Pattogó
lángszemecskék
szikrázva ugrálnak egyre tovább,
barátságossá varázsolják a szobát.
 
Fényecsettel
a falra
lángszirmot fest a tűz olykor,
aztán rídogálva önmagába kóstol.
 
Hatalmas
kályha
gubbaszt a szobám sarkában
és nagy rakás hamu marad a markában
 
reggelre.
Kihűlt
testében koromszagú a vágy,
de most még karja puha, öle lágy.
 
Melege
van a macinak,
melege a könnyező bohócnak,
s a fején kunkorodó kócnak.
 
Virág,
a szöszi...
ágya ürességet dédelget,
álmában nyöszörög, mert gazdája nem lett.
 
Perpatvar
 
Kutya hátán macskaszőr,
Macska lábán kutyabőr.
 
Villog ám a cica szeme.
Bodri, ebből baj lesz!
Három lépés meg a fele,
Még egy kicsi, s jaj lesz!
 
Fű a macska, melege van.
Rúg a kutya. Fázik.
Cicakórház kellene, ám
Kutya mérge vásik.
 
Macska lábán kutyabőr.
Kutya hátán macskaszőr.
 
A homlokokról, ami mögött...
 
Homlokokról, ami mögött
kis kutya van, kicsi, kötött.
 
Szaladgálna folyosóra,
az udvarra, ki a tóra.
 
Uzsonnázna, vagy legalább
almát nyelne mihamarább.
 
Azonfölül beszélgetne.
Jancsinak a kis kötele,
 
hogyha egyszer övé volna
megkaphatná tőle Dóra...
 
Gondolatból szőtt láncokkal,
tanítónő jön ráncokkal
 
homlokán, majd feléje int,
megszeppen, ám Dóra kacsint.
 
Homlokokról, ami mögött
kis kutya ül, kicsi, kötött.
 
Írogatom most a versem,
lévén magammal is perben,
 
mert figyelmüket gúzsba kötve
gyerekekkel ülök körbe.
 
Angyalvers
 
Angyal van a levél alatt,
csöndben fekszik, kéken hallgat.
 
Sovány szeme, fényes szeme,
Riadalmas tekintete,
 
Szárnya helyét símogatja.
Láz-énekét hallgatgatja.
 
Fel-felpillant, ki tehette?
Véres lesz a tekintete...
 
Istenre néz, beszél, beszél:
Levél alatt nem fúj a szél.
 
Levél alatt nem fáj a szó.
Csak egy kicsit... Pihenni jó.
 
Var-résekből vércsöpp buggyan:
Miért, Atyám, miért ugyan?
 
Nem szól az Úr, figyel, hallgat,
Hullámléptű csiga ballag.
 
Lassú lépte, nyálkás útja
Angyal sebét összevarrja...
 
Hajfürt omlik, fénybe illen,
Szárnyból kéz lesz, szoknya billen...
 
Apu szólít: "Tündéri lány!
Ébredj, ébredj, angyal-virág!"
 
Kérdve bámul: Honnan tudja,
Hogy az éltét ÁT-aludta?
 
Pötyi
 
Van nekem egy jólesős kutyám,
Annak minden jólesik, az ám!
 
Mondták is otthon: "Ez mindent feleszik.
Elaltatjuk, vagy... csupán elveszik!?..."
 
Három napig rejtettem kamrába.
Csodálkozott is mama, a drága:
 
"A gyereke csak eszik, de nem telik!"
(Őt etettem reggeltől estelig.)
 
Úgy fogyott a spenót meg a répa,
hogy gyanút fogott hugi, a Réka.
 
Megsejtett valamit, de be nem árult.
Én meg lézengtem sunyin, mint egy kábult.
 
Meg bömböltem is három napon át:
"Találják meg az elveszett kutyát!"
 
Összecsődült a család apraja-nagyja,
a nehéz feladatot vajon ki kapja,
 
hogy elinduljon keresni az ebet,
"siessünk, a gyerek szinte beteg!"
 
Attól kezdeve szeretik nálunk a kutyát,
hogy titokban kinyitottam a szomszédos kamrát.
 
És egyszer csak... "Nézzétek! Hazatalált a Pötyi!"
Nincs is azóta, ki az ebet karóhoz köti.
 
Elalvás
 
Szárnyakat növesztenek a falak.
Lebegve emelnek láthatatlan karok,
vagy zuhanok?
Szóródásba csepeg anyu arca...
A kutya hangyalábakon fut felém...
Milyen furcsa!
Nevetek, de nem hallatszik a hangom.
Folyékony üveg hömpölyít magába,
olvaszt, olvaszt egy langyos világba.
 
Gólyasors
 
Behunyta szemét villanyunk.
Sötétben maradt az élet.
Kitágult pókpupillák
hintázzák át a mélyet.
 
Odakinn tavasz. Hívó szó.
Madárdal záporoz a rétre.
Fészekrendezgető jó
kacsint a tavaszi télre.
 
Huzal sírdogál a karón.
Rajta gólyatetem füstölög,
a sors kormos eledeleként
villany-pók hálója között...
 
Pillanatnyi áramszünet.
Senki sem kérdi, hogy miért.
Csak párja tudja, hogy sietett
délről haza, azért.
 
A pók éhesen kotródik
lég-hágcsóján a mennybe.
Félbemaradt sötét mögött
fény-gólya repül vele szembe.
 
Repülés
 
Leperdül a madárdal,
ágról ágra kapaszkodik.
Odalenn kerek ablakok várják;
gyermekarc-házikó csodálkozik.
 
Leperdül a madárka is
ágról ágra szerénykedik,
- odalentről bíztatást kap -
köhint is hozzá egy kicsit.
 
Leperdül egy madártoll még,
ajándéknak, dísznek, vágynak?
Puha kis ujjacskák csukódnak reá,
Ikarusz-vágyakkal szállnak.
 
Hegedűóra
 
Zeneórát tart tücsökmama a fűben.
Szúr a Nap, világra jön a gomba.
Fitos orrát legyezi eldűlőben.
Tücsökmamának egyezer a gondja.
 
Neveti a szellő hosszan, húrját nyújtja.
Súgja-búgja: Úgy kell játszani, nem így!
Ügyetlen tücsöklánynak dallamát elfújja.
Pityergő-szájú lánykánk könnyes-irígy.
 
A meleg meg csak jön, jön...
zuhan a fákra, virágra, fűre,
zuhan a tájra,
s a hegedülgető kisleányra.
 
Zápor
 
Incselkedik a kópé Nyár
Felhő Dórikával:
"Hát magácska kire vár,
Borzas bóbitával?"
 
Kacag egyet, fut a dombra
Aratóba bújni.
Ugrik kettőt, bodzalombra
Tüzes szelet fújni.
 
Rakoncátlanul elillan,
Mihelyt gyúl a "fáklya".
(Fél szemével fel-felpillant,
Látja-e a lányka?)
 
Kutyaházba szökik lopva,
Bolha-hadat nógat.
Hátrapillant még osonva,
Kutyanyelvet lógat.
 
Margaréta szirmán táncol,
Sápasztja halálra.
Parasztasszony szemén ráncol.
Pirosodik válla.
 
Dóri meg csak fodrosodik,
Bújik kék ruhába.
Nehezedik, szomorodik
Szemének pillája.
 
Rá se néz ő az úrfira,
Hiába parádé.
Haját befonja hosszúra,
Nem lesz ő a Nyáré!
 
Megáll a Nyár, levegőt vesz.
(Mindenki más fullad.)
Mérgében most, de olyat tesz,
... ha kell, vért is hullat.
 
"Neked adtam minden gyöngyét
Reggel harmatának.
Neked adtam minden mézét
Nektár-csók virágnak.
 
Ha nem vagyok, te nem lehetsz
Szomjazóknak kútja!
Szeretlek. El dehogy mehetsz!..."
Haját jól meghúzza.
 
Őszi éj
 
A táj felett jár-kel az este,
Madárka moccan a csöndben,
Altatón ringnak az ágak,
Álmatlan, őszi ködökben.

Esteli zúzmara hízik,
Halált csíp őszi virágra,
Méhecske húzza be szárnyát,
Mézízű lesz puha ágya.

Kurrogva szállnak a darvak,
Portyázni megy ma a róka,
Kertek alján neszezve
Les a baromfiólra.
 
Bokorban vaddisznó zörren,
Csíkos had szalad utána,
Röfögve túrnak avarba,
Csámcsognak makkot találva.
 
Szél suhan őszi levélen,
Megremeg beteg kis teste,
Álmodik majd a tavaszról,
Pilleként földre leesve.
 
Gesztenye koppan a földön,
S gurulva fut le a tóhoz,
A csöndben loccsanás hallik,
Lemerül béka apóhoz.
 
Altató
 
Haldoklik a nap.
Összevérzi takaróját a télnek,
rózsaszínre festi a halódó hópilléket.
 
Kicsi szíved vad,
csikó-nyugtalanságába lépnek
összekoccanó hangtalanságai az éjnek.
 
Tündérruhát varr
akvarell-lépteivel az álom.
Lélegzéseidnek puha lábnyomait járom.
 
Haldoklik a Nap.
Az ég lila nyelvvel nyalogatja.
Aludj, kicsim, már éjbe csöppent a felhők alja.
 
Templomban
 
Önmagát felejtő orgonaakkordok
hasítanak még egy utolsót a levegőn.
Deo gratias, szól a tisztelendő
és visszafogottan köhint,
elnyeli a sekrestyeajtó.
 
Amott nénike piszmog,
nehézre dagadt lábait indítgatja hazafelé.
Téglatestű persely állja útját.
Táskájából belezörrenti nyugdíjkája
egytizedét.
Naftalin-leheletű vagyona
még sokáig páráll a levegőben.
 
Eloltott gyertyák füstcsíkjai;
jószagú áldozat-kígyók az égig.
 
Ikon-pillantással néz le rám
Krisztus.
Fázik a szíve.
Gyermektekintetem melegébe takargatom.
Hosszan, hosszan...
 
Az utolsók vagyunk nagyanyával.
Ág-ujjait megsózza a szenteltvízben.
A kilincs..., nem akarom elérni,
de ő halk csosszanások mellett
kicsuk bennünket a megzörgetett csöndből.
 
Irígylem,
mert falatozhatott a Békességből.
"Majd, ha nagy leszel, kicsim."
- csöppenti rám a titkot.
Visszanéznék még...
Pillantásom fekete szoknyájába ragad.
 
Otthon, csak mosolygó Jézusokat rajzolok
ezután.
 
Barátnőm emlékének
 
A tengerkékben úszó felhőbolyhok
vakítóan bodrosodnak:
lepottyant tejszínhab a szoknyán...
Kiharaptad belőle a csokit,
ott, a szökőkút szélénél, emlékszem.
Tudtad, hogy nekem adta volna.
Aztán elviharzottál vihogva,
mint a kamasz szelek.
 
Későn tudtam meg,
későn, hogy te szerelmes vagy Bele.
 
Gyöngyvirágot rejtett zsebkendőmbe,
de elárulta az illata.
Bogár van szemedben, mondtad,
és kajánul ráztad szét
a feléd nyújtott bűnjelet,
letörölni arcodról az első
felnőttes fájdalmat.
 
Későn tudtam meg,
későn, hogy te szerelmes vagy Bele.
 
Azóta nekem is, mintha
valami beszorult volna pilláim mögé...
dörzsölöm, egyre dörzsölöm,
de szemem bogarát nem törölhetem ki...
Leguggolok.
Nehéz elviselni,
hogy nem téged,
hogy engem választott...