Branko Čegec
Az esszé komor nyelve

 

Felveszem a könyvet, de nem merem

felütni. Titkos kéziratomat hátha

belenyomták,

azt, amit már szájára vett az utca,

meg a kényes szüzek a deflorálás partján.

Mért van az, hogy folyton folyvást

patetikus frázison kapom magam,

amit bár szánt szándékkal nem rögzített a hajlékony lemez,

ám mégis olyannyira hiteltelen, hogy

már szinte irodalmi, mintha egy életen át

akarattal koptattam volna? Eleddig

minden játéknak tetszett, ám a tárgyak elkomorodtak

és a nyelv magát erőtlenül

tulajdon torzójára akasztja,

aerodinamikus tagja a törpének,

akit előzménytelen emlékezéseim,

a képzelgések és a valóság, a giccs

és a dekadens komolyság fragmentumainak

John Barthes ismert esszéjét idéző utazó cirkuszában láttam.

Nyugalommal kelek fel és nyomom meg

a billentyű megjelölt helyét;

úgy tűnik, hogy végképp

kiégtem: belep most mindent a sötét

és holt képernyőfelület,

a minden jelentést visszatartó.

 

1988.