Szögi Csaba: Prózametamorfózisok

Hogy talajt ne vesszetek

Azt mesélik, megvakultam.

Meg hogy jós vagyok. Vátesz...

Ugyan miért mesélek rétről,
amikor felhő? Miért mesélek folyóról,
amikor csillagösvény sodró
kanyarulata? Hol lelek ma még
horgonyt, hogy ti földönjárók talajt ne
vesszetek, amikor igazán
FELNYITOM LÁTÓ SZEMEMET??!

Láttam: midőn ott ült a Császár,
dús hajában hét csillag volt a
diadém. Az utcasarkon térden állva
bortorkál a... halál. Nincs lágyság,
légy Költő, Átok, pokoli kincs,
fülembe rágták, ennyit ér e fekete
imádság, indulj!... Kezében a csörgő
csereg, ha magára hagyottan rázza.
Gondom s fájdalmam kicifrázva.
Kezében a csörgő csereg, ha magára
hagyottan rázza. Nincsen egyéb
menedékünk. A város peremén.

Neked – és az örökkévalóságnak...
ami persze ugyanaz.

Azt mesélik, együttérzésből kivájtam
ennen szememet, még mielőtt Gaia széles
és szépséges keblét megpillanthattam
volna, mivel ekkora empátiát éreztem
vala százegyedik ükunokám Sorsa iránt.
A Vak Látnok. Sziszegi felém gúnyosan
hetvenkét tógáját markoló aggastyán szenátor
a kapitólium lépcsőin felcsörtetve, miközben
egyikük sem érzékeli, amint vér és velő
fröccsen forrón szattyánsaruik bokatájékára,
szánjuk csusszan – hejj, boszorka, röppenj
menten: szárnyalj szélnél sebesebben, huss!...

Sziszegi felém gúnyosan hetvenkét tógáját
markoló aggastyán szenátor, ki az anyagban
vergődik egyre, csökevényes szemcsápjaik
a nulla vízió poshadt lábvizében reszket. A
Vak Látnok. Hah. A Jövőbe perverz csigaként
iszamós csápjait kukkolón átcsúsztató, szánalmas
fürkészkobold. ITT van a jövő. Csak felejtsd el
gyorsan az avar szagát magad alól. A látszatnap
karistoló sugarait az orcádról. Mélylélekzet –
sosefogyki; hagyd, hogy hernyóléted magzatvize
a tavaszi áradással tovasodródjon a Horizont
vízválasztója mentén – sré. Vizavi.
(Korsónyi amarusszioni veresbor felitatta
enmagát a Következő Pillanat pillangóvásznán.
Itt. Alant.)

– Hitedet el ne veszítsd, semmi áron!
– De hát... nem akarok egyedül meghalni...
– Nem fogsz egyedül meghalni.
Senki nem hal meg egyedül.
Legalább ez jár nekünk.

– Látnok, mi?!... Teringettét. Valaki kinyitotta
az ajtót. Én meg épp mögötte álltam.
Egy az egyben pofán talált.
– Jó éles ajtó lehetett.

Idő(nk? Mint a kender!)? Alszol már,
kedves? Pengessem-e még a kopott
hangszert, Kréta vak dalnokát hallgatja-é
még bárki ma éjjel, Homéroszt, a magasztost?
A Napszekér holnap ha felkúszik még reggel
a horizontra, lészen-é hajnali Kakas, ki ércesen
köszönti Őt?, vagy csak... ITT a jazzkohóban
izzik a Lelkem így?... mint Éva markában az
alma felizzott (így kapta a Fényt a Világ). Képes
vagy-e még követni engemet az Ösvényen, amin
amúgy sincs egyetlen kanyar vagy útkereszt. Hőhe,
róka, hőhe, hő! Az Útkereszten, vasdoronggal,
hét ördög várta – s a Halál. S mikor kardot rántott,
a csontváz fülébe súgta, mondd, SZAMÁR!, szamár,
mit véded még a pénzed, meghalsz, s a kincsed
elviszem, s a kincs helyett eláslak téged - akit nem
ás ki senki sem. Kufárok? Voltunk. Mindahányan.
S az évek szálltak, mint a percek.

Álmodj szépet minden jót – arany diót, mogyorót.

Véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk.
Jézus Herceg.

Tudod, mit? Jöjj csak utánam, kövess,
próbálj meg követni engem az Úton.
De ha nem is sikerülne... mégis, ha már
így összefutottunk:
– Mondd!
Belenéznél már végre a szemembe?!

|| Napkeletnek, napnyugatnak > Hogy talajt ne vesszetek > Látok helyetted is > Váratlan utazás > Mind a fényes csillagot ||