Szögi Csaba: Prózametamorfózisok

Látok helyetted is

Minden ajtó előtt megtorpansz
egy leheletnyire – de nem volt még
küszöb egy szem, amin átal ne
léptél volna, kékszín halálvágyadban
a pusztán. Pusztán jóakaratból. Új
Élet sarjad mindegyik mögött, csak...
roppant fontos, milyen szögből közelítesz.
És óvakodj!..., a küszöb szellemét
meg ne sértsd, patyolat talpaddal ne
érintsd! Vágtázom a Halottkémekkel,
a Csodaszarvassal, az Életerővel, a...
Emelem már félárbocra eresztett
szemhéjamat, sarkig tárva a szem.
Pillantásom végigvakolja a temérdek
idővel ezelőtt húzott falat, a közted és
köztem húzott falat, átallátok mindegyiken,
hadd légyen hát tükörsima, hadd ragyogjanak
az oszlopok. Csak még egy lépés – és ím, ott
vala az első garádicsfok, mely immáron felfelé
vezet. Csak egy falatnyi türelmet még... csupán
egy percet, kedves. Életfogytiglanit.
Széles csípőmmel támasztom az Eget, Apa
vagyok, és Anya is egyúttal: Tovaáradok
a hosszú-hosszú folyosón, végig a kopott
macskakövön, és a Fény csíráit örök
origódban elültetem, majd öledre hajtott
fejjel ébren álmodni kezdek. Magamba
fogadom a Nap itt felejtett szikráit, egyúttal
a Hold sápadt és féltékeny kölcsönfényét,
szunnyadó méhemben csendesen
megfogan a holNap.
Egy vagyok, a mélyen álmodó emberiség.
Egy vagyok, és mégis osztható – ugyanakkor
mélységes álmom végén mégis csak újra
egybeforradó Élő Világegyetem. A tüdőként
táguló Univerzum az Élet óramutatója.
Másodpercre pontos. (Egy ember meghal,
három megszületik, a szomszéd néni
cukrot szór a kávéjába. Meghaltam.
Nem tudok elaludni.) Minden körbefordul
és dalra kél önmagáról.
Tánc a hóban.

Dadog bennem a
magányod,
ahogy megérzem, csak
egyek
vagyunk,
tántorog bennem a
fantázia,
tudományos-fantasztikus homlokomat
a falnak támasztom (nincs is
fal, nincsenek is oszlopok,
csak az én széles csípőm
támasztja az Eget)
pedig itt állok már az ajtónál
(nincs is ajtó, csak
bejárat
van, látszatsötétje meg
ne tévesszen)
a küszöbön túl a Világfa
csillaggyümölcsei
ragyogják be
fáradt, gondterhelt homlokod, kedves,
közel már a Virradat.
Táncolj

A hámló vakolat rúnái
mutatják az utat.
Belépsz a szobámba, a sarokba
húzódva megvárod, amíg behajtom
az ajtót magunk mögött, csak azután
veszed le a térdig érő szárú csizmád
az ágyam támlájára támaszkodva,
mosolyogsz, lekapod eme zord
évszakhoz mindig túl vékonynak
tetsző kabátodat is, a hajadból kirázod
a máris felolvadt hókristályokat,
leülsz az asztalunkhoz, kérdőn rád
nézek, majd szótlanul felkattintom a
vízforraló gombját. Menta lesz. Neked –
cukor nélkül, nekem – egy kiskanál
cukorral. Ismét tenyerünkön a Nap.
Legboldogabb pillanata. Isten hozott
itthon. Egyetlenem.

A fehér lepelben ragyogó férfi és a
fekete fátyolban tündöklő nő kecses
artistákként bukfenceznek egymásba
kapaszkodva a tündérporral behintett,
végtelen hullámvasút hosszán; a
lépcsőfordulóban a férfi fékez, fényük
átitatja az ódon oszlopok sorát. Csak
egyetlen pillanatra álljunk meg, életem.
Amíg egy szelíd csókkal kiengesztelem
a mától egyre kurtábbá váló éjszakát.
Maradj. Hunyd le gyönyörű szemed.
Látok helyetted is.
A végtelennek tűnő, zord idővel
kecsegtető, sötét téléjszakában.

|| Napkeletnek, napnyugatnak > Hogy talajt ne vesszetek > Látok helyetted is > Váratlan utazás > Mind a fényes csillagot ||